Egy éve óriási áramkimaradás sokkolta az Ibériai-félszigetet. A spanyol kormány hetekkel később állt elő a magyarázattal: rendellenes feszültségingadozás idézett elő láncreakciót, erőművek leállását is. Az áramszünet négy országot érintett, emberek is meghaltak. Volt, akinek az oxigénkoncentrátorában merült le az akkumulátor, mások generátorokra bízták magukat, de vagy nem megfelelőekre, vagy nem megfelelő használattal. Mindez ijesztően világított rá, hogy a fejlett világban milyen mértékben utaltuk rá mindennapi életünket olyan energiaforrásokra, amelyekről azt hittük, maguktól értetődően rendelkezésre állnak. A legsérülékenyebb a nagyvárosi ember: sokunk nem tud tüzet rakni, élő állatot feldolgozni, hosszasan gyalogolni – ezeket mind gépekkel váltottuk ki –, a fiatalok pedig már térképet olvasni sem, úgyis elirányítja őket az alkalmazás. És ha nem?

A helyzet azóta romlott, ráadásul hozzánk ijesztően közel, a mi energiaellátásunkat is veszélyeztetve. Ma nemcsak Murphy törvényével kell számolnunk („ami elromolhat, az el is romlik”), hanem két nagy háború következményeivel is: bombázásokkal és válaszcsapásokkal, kilőtt tankerekkel, olaj- és gázblokáddal, sőt politikailag motivált szabotázsakciókkal. Ilyen lehetett a hazánk gázellátásának jó részét biztosító Török Áramlat felrobbantásának terve a szerb határ túloldalán. Ennek számos részlete még nem ismert, mindenesetre Ukrajnától eddig nem álltak távol az ilyen akciók, nemcsak a ténylegesen felrobbantott Északi Áramlat, hanem a Török Áramlat esetében sem, amelynek kompresszorállomásait drónokkal támadták. A hazai választási hajrában a Szerbiában felfedezett robbanószer kampánynarratíváknak is gyúanyaga; egyesek a politikai túlparton olyan összeesküvés-elméleteket gyártanak, hogy erre mondják: alighanem önmagukból indulnak ki…

Mindenesetre észnél kell lenni – ezt tehetjük energiaügyekben. Nálunk honvédek őrzik már a gázvezetéket, ahogy Ukrajna a Barátság olajvezetékkel kapcsolatos barátságtalan hozzáállása nyomán megerősítették az energetikai létesítmények védelmét is. Vasárnap a választásokra felhúzott energetikai idegjátéktól talán már megszabadulunk, de az általános energiamizériától aligha egykönnyen. Ha a vajdasági Oromhegyesnél történtekre nincs közvetlen ráhatásunk, akkor a Hormuzi-szorosra még kevésbé van, pedig egyelőre az veri fel a világpiaci gázárat. Ha ez bárkit is vigasztal, nem vagyunk egyedül – mindenki ideges. Trump szitkozódva követeli Irántól, hogy tegye szabaddá a világ olaj- és gázellátásában kulcsfontosságú szorost. Az elnök azért ideges, mert az amerikaiak is idegesek, ugyanis jelentősen nőtt a benzin ára, miközben közelegnek a kongresszusi választások. De Irán is ideges: sarokba szorították, és fél, hogy visszabombázzák a kőkorszakba. Európában a németek és a hollandok már most annyit fizetnek a benzinért, amennyit mi nem szeretnénk (ezer forintot literenként), és a védett ár meg is óv ettől bennünket. Brüsszel is ideges, a gáztárolók ürülnek, az illetékes EU-biztos – akinek eddig a nevét sem hallottuk – elhúzódó válságra számít, nem zárva ki az üzemanyag-porciózást. Mások kerozinhiány miatt a turizmus összeomlásától tartanak a szezon előtt. Ma már kínunkban nevetünk a zöldre pingált nyugati politikusokon, akik „puszta jóindulatból” azért döntötték be az energiapiacot, hogy ne szennyezzük el a Földet (amelyet azóta két nagy háború ezerannyira elszennyezett). Meg azon is, hogy ha fázunk, vegyünk fel két pulóvert, és érjük be alkalmanként két kocka vécépapírral. De immár a stabilitásunk a tét. Azon, ami most zajlik, később sem lesz kedvünk nevetni.