A cselekvés ideje

Carola Rackete – nevéhez híven – üstökösként robbant be a köztudatba. Magánakciójával nem csupán a liberális értelmiség körülrajongott sztárja lett, de a „civil” szervezeteket is felbátorította.

Az uniós baloldal nem engedi, hogy feledésbe merüljön a német aktivista Fotó: MTI/EPA/Pasquale Claudio Montana Lampo

Carola Rackete – nevéhez híven – üstökösként robbant be a köztudatba. Magánakciójával nem csupán Greta Thunberg-i magaslatokba repítette magát, nem csupán a liberális értelmiség körülrajongott sztárja lett, de a civil szervezeteket is felbátorította, hogy cselekedjenek. Ne hunyászkodjanak meg, ne ijedjenek meg a rettegett Olaszország szigorától, indítsanak útra újabb hajókat, mert végső soron büntetlenül fogják megúszni embermentő tevékenységüket. Ők is sztárrá válhatnak.

Carola Racketére talán nem sokan emlékeznek: ő volt az az elszánt német hölgy, aki egy német civil szervezet holland felségjelzésű hajóját – a tengerből kimentett több tucat bevándorlóval a fedélzetén – nekivezette az olasz parti őrség egyik járművének, hogy kiköthessen Lampedusa szigetén. Ez az eset vezetett el odáig, hogy az olasz kormány tovább szigorította migrációs törvényeit, kemény büntetést helyezve kilátásba az önjelölt életmentőknek és kaszkadőröknek, akik úgy gondolják, Olaszország remek célország, Olaszországgal érdemes szórakozni. Carola Rackete akciója másrészt – paradox módon – azt is eredményezte, hogy újabb NGO-hajók merészkedtek ki a Földközi-tengerre. Talán a német hölgy büntetlensége és piedesztálra emelése ejtette őket ámulatba.

A helyzet ugyanis az, hogy a nyugati haladó értelmiség – a nyugati kormányok többségét beleértve – felmentést adott Carola Racketének. Amikor az olasz kormányt lelketlennek és rasszistának minősítették, felmentést adtak neki az alól, hogy – az embercsempészek példáját követve – líbiai felségvizekről menekítsen ki embereket, majd ezeknek az embereknek a befogadását követelje Rómától. Mindeközben Németország és Franciaország hallgatott, mint a sír, amikor a bevándorlók befogadását kérte a római kormány. Ezzel elérkeztünk egy újabb ellentmondáshoz: a migránsbarátnak nevezett francia államfő zárva tartja határait Olaszországnál, a bevándorlásellenes politikát képviselő magyar miniszterelnököt viszont kioktatják a schengeni külső határ megvédéséért. Ugyanez az ellentmondás érvényesül a német kabinet esetében is, amely biztonságos származási országnak minősíti Tunéziát, Marokkót, Algériát és a háború sújtotta Afganisztán egyes részeit, hogy nyugodt szívvel toloncolhassa ki az onnan érkezőket, majd azt követeli Olaszországtól: nyissa meg határait a bevándorlók előtt.

Aki ismeri ezt a keszekusza, soha véget nem érő történetet, az tudja, a migrációs válság még korántsem ért véget. Az is biztos ugyanakkor, hogy amíg Róma ég, az olasz nép nem elégszik meg a kenyérrel és a cirkusszal. Itália lakossága hiába hallja nap mint nap a megszokott, EU-konform sablonszöveget, miszerint nincs válság. Az olaszok a saját bőrükön tapasztalják: van válság. Annak megoldását pedig jelen esetben egy Matteo Salvini nevű politikusra bíznák, amit a felmérések is alátámasztanak: a kemény bevándorlásellenes intézkedések hatására Salvini pártjának csaknem negyvenszázalékos a támogatottsága. Ha hozzáadjuk a tömeges migrációt ugyancsak elutasító koalíciós társ, az Öt Csillag Mozgalom várható eredményét, megspékelve Silvio Berlusconi jobboldali pártszövetségével, megállapíthatjuk: a frontvonalba került Olaszország hátat fordított a nyugati látszatpolitizálásnak.

Carola Rackete és társai minden bizonnyal nem csüggednek a változások hatására, és megkétszerezik erőfeszítéseiket az olasz blokád megtörésére. A segítséget, a hallgatólagos és nyilvános támogatást pedig ezúttal is megkapják mind a liberális nyugati értelmiségtől, mind az embercsempészektől. Mert a kettő manapság kéz a kézben jár.