A barlang fénye

A z Úr 2000. esztendejének első napján a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket a Nemzeti Múzeumból átszállították az Országház kupolatermébe. Ez a (kiállító-) helyváltozás rendkívül ideges reakciót váltott ki – már a terv fölmerültekor, s később, a hozzá kapcsolódó törvény vitája során is – a demokráciát és a köztársasági államformát foggal-körömmel védő, magát akut önismereti zavarral szocialistának, hovatovább szociáldemokratának nevező politikai érdekszövetség soraiban, s mindazokban, akik sorsukat és bónuszaikat szoros szálakkal hozzá kötötték.Az identitás – akár kulturális, akár politikai értelemben – létre menő választás, akkor is, ha az emberfia helyett valójában a szüleje vagy a környezete választott. Különösen az a fajta önazonosság-tudat izgalmas, amely kései felnőttkori választás szülötte: többek között ilyen a megtérés, a megvilágosodás, a megigazulás. Szép számmal adódnak példák erre is a keresztény-keresztyén kultúrában, de nyilván másutt is, olyan szellemi-lelki régióiban a világnak, amelyekről nekem pontos ismereteim nincsenek. Az is előfordul, hogy valaki nem meg-, hanem áttér („átigazul”- ez mondhatatlan, s nemcsak azért, mert az „átigazol” szó allúziója túlságosan is kézenfekvő); keresztényből buddhistává, hitetlenből igazhitűvé válik, vagy éppenséggel a tudományban, művészetben leli föl azt a tartományt, amelyet a vallásban vagy a köznapok sodrásában nem képes belakni.Valahány meg- és áttérés őszinte, bölcs és erkölcsös voltát tagadni, érvényét vitatni nemcsak nem szabad, de nem is érdemes: szerzett identitásában a személyiség védettebbnek érzi magát annál, hogysem a kritikától kibillenne belőle. Ellenkezőleg, minden reflexét a megóvására fogja mozgósítani. És ez voltaképpen több mint érthető. Ez – a szó teljes terjedelmében – szép is. Mit kezdjünk ellenben az olyféle szerzett identitással, amely sem a megtérésre, sem az áttérésre nem hasonlít, s nem is hasonlíthat? Amely a voltában és a valójában mond ellent ennek a sorsdöntő, a személyiség egészét átformáló gesztusnak? A megtérés lényege az önvizsgálat. Az áttérésé még ennél is több: leszámolás és újrakezdés. Mélységükben egyenértékű döntések, de a konzekvenciáik másak. Aki megtér, az abba a kultúrába ágyazódik vissza, amely az övé lehetett volna mindig, de mégsem volt a birtokában. Aki áttér, az odahagyja önnön kultúráját, hogy helyébe egy másikat szerezzen. Aki áttér, annak előbb ki kell mondania, miért nem volt számára otthonos a saját kultúrája, és azt is meg kell fogalmaznia, mit remél ama másiktól.De mit kezdjünk azokkal, akik önvizsgálatot nem tartottak, és a múlttal való leszámolást is elbliccelték. Akik számára a demokrácia olyan gyümölcs, amelynek fáját kivirágozni sem tűrték a maguk idejében. Eme neofita demokraták korántsem magát a demokráciát féltik, hanem azokat a javakat és pozíciókat, amelyeket a néphatalom nevében és birtokában maguknak megszereztek, és tovább gyarapítani reméltek.Azt hiszem, sohasem fogják megbocsátani maguknak, hogy másfél esztendeje az utolsó pillanatban eltaktikázták szűkösnek, de biztosnak látszó győzelmüket, s át kellett adniuk az Európába visszavezető folyosó ajtajának kulcsát egy olyan pártnak, amelytől csak egyetlen tulajdonságban nem különböznek: ők is elszántak és gyakorlatiasak – csak éppenséggel nem az ország megsarcolása és a saját javak gátlástalan fölhalmozása, hanem egy mind kiegyenlítettebben működő társadalom érdekében. Ezért kell kórusban és minden szólamban „ordas eszméket” skandálniuk, és a lopakodó diktatúra rémét a falra vetíteniük, mint Platón barlangjában a képmutogatók teszik, hogy az alant népét hamis és megfoghatatlan látványokkal állandó pótcselekvésre kényszerítsék. Ebben az álnok eljárásban az lesz a nép barátja, aki a demokrácia iránti elkötelezettségét soha nem bizonyította, sem példaadással, sem az eszményei pontos megfogalmazásával.A kulcsszó: Európa. Ez fáj nekik – veszendőnek látszik az esélyük, hogy a rendszerbe való visszailleszkedés első fázisában ők delegálják a maguk nómenklatúrájának elkötelezett kádereket az európai intézményrendszerbe. Nem a történelmi s legkivált nem a kulturális fordulat igézete emeli föl tekintetüket s lelküket, hanem csupán a pőre érdek: mi lesz, ha nem ők kerülnek leghamarabb közel a megszerezhető és „családon belül” elosztható uniós javakhoz? – holott a szerzésben s elosztásban már oly hasznos tapasztalatokat szereztek. Fegyvernek megteszi minden. A szemforgatástól a direkt hazugságon át a tények elferdítéséig, kimiskárolásáig, viszonylagossá tételéig gazdagabb a készlet, mint a Kreml gyilokgyűjteménye.Antallt még egész alakjában próbálták ledönteni. Sikerült, de az nem az ő sikerük volt: a rák elvégezte helyettük a munka dandárját. A mai kormányt – tudják – nem lehet afféle dörrenéssel földre dönteni, mint ahogy a nép bánt el 1956 áldott napjaiban édes mostohájuk fenyegető monumentumával, a Sztálin-szoborral. Ezeket a fiatal embereket másként le nem győzhetik, csak ha vitustáncot járatnak velük. Ha átveszik s gyakorolják velük szemben a római harcmodort: nem megölni kell az ellenséget, hanem csupán harcképtelenné tenni. Sebet ejteni rajta, bárhol. Röhögjön a nép, midőn a talpát kapkodni látja vezetőit.N em számít semmi. Sem terv, sem program, sem eszme, sem a tények. Nincsen olyan cselekedete, még csak eredménye sem ennek a hatalomnak, amelyet legalább megfontolásra érdemesnek ítélt volna az ellenzéke. Magyar kormányzat még soha nem volt ilyen helyzetben – hogy bármely tettét, elgondolását, gesztusát ne próbálták volna kikezdeni, semmissé nyilvánítani vagy meghazudtolni. Nem volt még olyan magyar kormány, amelynek vákuumban kellett volna lélegeznie – tiszta szerencse, hogy az oxigéncsap nem odaát van. Van-e hát ok a félelemre? Nincs. Csak az aggodalomra. Mert Billy Clintont megmenthette minden ármánytól s minden vétsége ellenére a puszta tény, hogy az országa prosperált. Orbán Viktort nem fogja: ármányban lesz része bőven, s ha vétke csekélynek mutatkozik, hát majd kap azoktól, akiknek fölöslegük is van belőle. S ha prosperálni fog az ország, ha napnál fényesebbek lesznek az eredmények, az se baj – majd ellopják őket, mint Milosevics a nacionalizmust. Próbálkoznak már most is. Bokros Lajostól a múlt évezred végén megtudhattuk, hogy a mostani gazdasági sikerek valójában neki köszönhetők, s baritonja alá halkan fuvolázott egy hozzá hasonlatosan vonzó riporterka. De Bokros úr szerencsére ritkán van itthon; magához szólította az úr („a pénz az úr, fiacskám”, mondta volt anyám, mikor el-elkísértem a zaciba), s most – az Úr legyen velük! – Bulgária megmentésén fáradozik.A babaarcú Németh Miklós viszont éppen most tér (nem meg- s dehogyis át-!) vissza. Pontosabban, térülget már hónapok óta, a szolgálatos sajtó izgatott várakozása közepette. Már az Üllői úti fák is ezt susogták, és az ereszről is ez csorog a nyakunkba: Jön! Jön! Jön? Mikor jön? Mikor jön már? Mikor jön már végre?! S ahogy térül-fordul, megláthatjuk, legkésőbb az új kor tavaszán, hogy menten a népszerűségi lista elejére ugrik (az élére csak akkor, ha Göncz elnök úrnak lejár a mandátuma), s ott is marad, amíg ott tartják. Márpedig hogy ő sikeres miniszterelnök leend, az előre meg van írva. Mondhatnánk erre, amit mondani szokás: mintha volt volna bizonyos „spontán privatizációként” szépszerűsített szabad rablás, amely az ő (nem elég) rövid kormányzásának idején zajlott, s amely kizárólag azoknak volt szabad, akik merő véletlenségből a bal zsebükben hordták frissen átfestett pártigazolványukat. De nem mondjuk.Apropó: múlt! Az is az övék. Először elsöpörték (jellemző gesztussal rabszolgahaddá alázva a népet), aztán meghamisították (Szörényi tanár úr új tudományágat teremtett a kimiskárolt, átírt, retusált művek restaurálására: a delfinológiát), végül pedig kihüvelyezték – ami jó volt, ami hasznos volt, azt „ha-ladó hagyomány” címen magukhoz szólították (ez volt ám a spontán privatizáció!), a többit kidobták a szemétre. Most ellenben kidobják az egészet; múltra többé nincsen szükség. Arccal a jövő felé, ahonnan – mint Platón idézett barlangjának sötétjébe a megvilágosult – Németh Miklós ereszkedik alá. Felénk. Fölénk.Most Európa a jelmez, azzal takargatják a múltat – és a szemérmetlenségüket.