Egészségünk az új esztendőben

Nem kell különös jóstehetség ahhoz, hogy tudjuk: betegek 2000-ben is lesznek. Valószínűleg gyógyítók is akadnak még, bár egyre kevésbé érthető, hogy miért. Mindenesetre kevesen maradnak a pályán, és mind kevesebben választják az egészségügyet. Ez a tény önmagában akár kedvező is lehetne, hiszen jobb, ha ezt a mesterséget nem a meggazdagodás reményében tanulja ki az ember, hanem valami belső kényszer miatt.Ezt a belső kényszert nevezhetjük akár hivatástudatnak is, de elég, ha csak annyit mondunk: úgy érzi jól magát a segítő, ha segíthet; a nővér, ha hálás mosoly kíséri rohanását, az orvos, ha helyesen diagnosztizálta a bajt, és eredményes a kezelés, a műtét. Bármilyen furcsa, még a kórházban dolgozó villanyszerelő vagy asztalos sem tekinthet el egyfajta szemlélettől: első a beteg érdeke. A jól működő kórházban mindenki fontos, nélkülözhetetlen, a fogaskerekek egymásba illeszkednek, mint az órában, ha egy is kiesik a rendszerből, megáll a gép.Ilyenkor, újév táján számadást készít az ember. Mindenekelőtt önvizsgálatot tart, ha van hozzá bátorsága. Aztán cselekszik, ha van hozzá ereje, módja. A kórházak nagy részében szomorú a számadás. Elbocsátások lesznek, hogy a csődhelyzetet elkerüljék, ahol még lehet. A baj csak az, hogy nagyon kevés ember lóbálja a lábát naphosszat, ha pedig a teljesítőképessége határán küzdő kolléga kerül lapátra, akkor a kórház összteljesítménye is csökken. Ha a teljesítmény csökken, nem marad pénz a még dolgozók bérére sem. Olyan helyzet ez, mint a dugóhúzóba került repülőgépé, amely egyre gyorsabban közeledik a becsapódáshoz.Mit csináltunk rosszul? Vajon számon kérhető-e a gyógyításra esküdött orvostól, hogy nem reklámozta kellően a kórházat, nem nőtt a beteglétszám? Persze ezzel is vigyázni kell. Nem mindegy, hogy milyen betegekből csődítünk újakat a kórházba. Aki jól dolgozik, az nem az egyszerű, könynyen gyógyuló betegeket vonzza magához, ami akár pénzt is hozhat az intézménynek, hanem a nehéz, bonyolult eseteket. Az utóbbiak gyógyítása viszont drága, a sok millió forintos gyógyszerszámla könnyen elviszi az egész osztály fizetését. Ennek a – hibásan – teljesítményfinanszírozásnak nevezett rendszernek sajátos para-doxona, hogy a legnehezebb, legigényesebb és éppen ezért legköltségesebb tevékenységet végző részlegek jutnak először csődbe. Amennyiben a kórház szerencsésebben „termelő” osztályai „eltartják” ezeket, az egyensúly ideig-óráig fenntartható, de ha a helyzet nem változik, a végkifejlet elkerülhetetlen.Igaz, a kórház drága. Lehet, sőt bizonyos, hogy sok feladat megoldható alapellátási és szakellátási szinten. Az utóbbi években az alapellátás kitűnően fejlődött, de még nem teszi feleslegessé a kórházakat. Sajnos a dolog természetéből fakad, hogy belátható ideig kórházak kellenek. Lehet, hogy kevesebb kell, mint most, lehet, hogy másféle szervezéssel olcsóbb lesz majd a rendszer, ha az eddiginél többet vállal, több beteget láthat el az alapellátás. És addig mi lesz? Lerombolunk egy házat, hogy szebbet építsünk helyette. Ez jó. De hol lakunk addig, amíg az új ház felépül?A teljesítményfinanszírozás másik – sokadik – ellentmondása a következő: a kórházak, osztályaik bázisán szakrendelőket működtetnek. Az utóbbi 10-15 évben szakmai megfontolások alapján, azért, mert a betegnek így jobb, roppant egészséges törekvések következtében számos, korábban kórházi felvétellel járó vizsgálatot, kezelést végeznek el néhány órás, félnapos benntartózkodással. Ez jó a betegnek, ráadásul olcsóbb az OEP-nek – az egészségügyi személyzetnek azonban nem annyira, hiszen pontosan szervezett, koncentrált munkát igényel.Mindezek ellenére a finanszírozás fordított: sokkal többet fizet a biztosító, ha felvesszük a beteget. Akkor mit tegyünk? A lehetséges variánsok közül csak egy a tisztességes, de akkor csődbe jut a kórház, és legközelebb azt sem tudjuk felvenni, aki igazán rászorul. Emellett a kórházak ma még szociális feladatokat is ellátnak. Igaz, hogy drágán és feleslegesen, de amíg nincs készen az „új ház”, addig kérdés, hogy mi lesz azzal, akit senki sem ápol otthon, vagy egyszerűen csak nem tudja megvásárolni a gyógyszert a patikában.Teljesítmény- és pénzközpontú világunkban természetesnek tűnik, hogy a teljesítményt kell finanszírozni. Ha piac, legyen piac, de igazán! Számítsa ki végre valaki, hogy mibe kerül az országnak, ha megszűnik a gyógyítás, vagy csak félig gyógyítjuk meg a betegeket! Legyünk következetesek! Az egészségügy tevékenysége alapján ki nem esett munkaórák alatt megtermelt pénz vagy termék ára az egészségügyet illeti – mínusz adó. Van persze más lehetőség is. A mai, kettő közötti viszont nem jó, mert láttuk, hová vezet.A másik lehetőség nekem és az egészségügyben mindenkinek jobban tetszik. Arra esküdtünk. Gyógyítani szeretnénk legjobb tudásunk, lelkiismeretünk szerint. Mivel a fizikai teljesítményünket senki sem méri, a szellemit igazából csak a munkatársaink ismerik, szeretnénk egyszerűen csak fizetést kapni. Nem sokat, csak tisztességeset. Azért jó lenne, ha egy három műszakban dolgozó, betegek életéért (!) felelős nővér érne annyit a társadalomnak, mint mondjuk egy illatszerbolti eladó; a harminckét órát dolgozó orvos húsz év gyakorlattal tán kereshetne annyit, mint egy biztosítási ügynök. A fejlett Nyugaton, ahonnan ezt az alapjaiban hibás pontrendszert átvettük, másak a fizetési arányok. Csak jelzem: hosszú éveken át hat-nyolcszoros volt a túljelentkezés az orvosi egyetemeken, ma kétszeres. A frissen végzett nővéreknek legalább a fele el sem kezdi a szakmát, máshol helyezkedik el.Felelősséggel állítom, hogy baj van. Beteg egészségüggyel nem lehet egészséges országot építeni. Ezt a szférát valójában nem a piac törvényei, hanem sokkal magasabb rendű törvények vezérlik. Ez nem szolgáltatás, hanem szolgálat, de egyre kevesebb a szerzetes.