Fél év munka, harminc év betegség

Esett tartású, maroknyi öregember áll a harmadik emeleti függőfolyosón. Amikor meglát, int, a liftet mutatja. Bizony, nem könnyű kiigazodni a többudvaros terézvárosi bérház labirintusában annak, aki először jár itt. Különösen nem a nehéz szagú, málló vakolatú, félhomályos lépcsőházakban. Ahogy elnézem az épületet, nem éppen vagyonos réteg szorult az itteni lakásokba.Paulovits Tibor a nagytétényi Metallochemiáról szóló riportomat olvasva kérte, keressem föl. Mert neki is volna hozzáfűznivalója, ő is szenvedett a gyárban szerzett ólombetegségben. Szenvedett, s szenved még most is, harminc év múltán, állítja.A lakás amúgy a tisztes szegénység benyomását kelti, s ne hallgassam el: az agglegényi rendetlenségét. Ám az iratai, amelyek az igazáért vívott több évtizedes küzdelmét tanúsítják, nos, azok példás rendben sorakoznak az asztalon.- Csak fél évig voltam a Metallochemiánál – emlékezik savanyú mosollyal az öregember. – Ez volt a szerencsém.Vegyésztechnikusként került a gyárba, az újrafeldolgozott ólom tisztaságát kellett ellenőriznie. Elsősorban azt, maradt-e benne arzén. Mert ha igen, akkor a fém további tisztítást igényelt. Jegyezte is Paulovits Tibor becsülettel az eredményt, de a főnöke gyakran belejavított, a tollával tüntette el az arzént. Persze, hiszen ha további tisztításra visszaküldik az ólmot, kevesebbet termelnek, az pedig alacsonyabb jutalmat jelent november 7-én. Ezen aztán összekülönbözött Paulovits Tiborral. Hamarosan át akarták helyezni más munkakörbe, ezt azonban nem fogadta el, felmondott, s a Tudományos Akadémia egyik kísérleti telepén kereste a kenyerét.- Miért nevezi magát szerencsésnek?- A munkatársam, aki a méréseket előkészítette, több mint egy évig maradt. Nem sokkal azután, hogy eljött, megbetegedett, rosszul kezelték, s meg is halt.De alig jött el a munkahelyéről Paulovits Tibor, furcsa dolgot vett észre magán.- Egyik reggel arra ébredek, hogy mozog a fogam. Megijedtem. Ráadásul elöl a metszőfogam, ami még kellemetlenebb. Egy hét múlva a mellette lévő is mozogni kezdett. Ekkor már elmentem a Szentkirályi utcába a szájsebészetre, gondoltam, megnézetem magamat. Éppen csak belenézett a számba az orvos, azt mondta, ez ínysorvadás. Február elsején jöttem el a Metallochemiától, március végére négy fogam hullott ki.- Hány éves volt akkor?- Éppen harminc.Néhány éven belül a hátsó fogai is kihullottak, az összest pótoltatnia kellett.- Októberben rettentően elkezdett fájni a hasam. Egy-két hónappal előtte jártam Fiuméban, azt hittem, ott szedtem össze valamit. Bevittek a kórházba, meg is operáltak azonnal. Vakbéllel.De a fájdalmai csak nem szűntek. A következő tavasszal már nem bírta tovább, ismét kórházba került. Ismét megműtötték.- S mit mondtak, mi a baja?- Azt, hogy bélösszenövésem volt, de most már minden rendben lesz.Nem lett minden rendben. Az alhasi fájdalmak csak nem múltak. A belgyógyász most már nem mondott semmit, görcsoldót adott, s beöntést rendelt. Ezek valóban segítettek is.Ideig-óráig.Paulovits Tibor pedig lassan többet volt betegállományban, mint a munkahelyén. Az orvosok csak széttárták a karjukat, s a leszázalékolását javasolták.A harminchét éves férfi rokkantnyugdíjas lett.- S mikor kezdett gyanakodni arra, hogy ólommérgezése van?- Volt egy nagyszerű körzeti orvosunk, dr. Nagy József. Amikor egyik rohamom alkalmával kihívta anyám, megkérdezte, hol dolgoztam korábban. Mondtam neki a Metallochemiát is. Mit csináltam ott? Ólmot analizáltam. Akkor megvan, mondta, magának ólomkólikája van.Kórházba küldte, ahol ki is mutatták a szervezetében az ólmot. Pedig tíz éve nem érte ólomfertőzés.Akkoriban már bőven cikkeztek a Metallochemia alkalmazottai körében szaporodó megbetegedésekről, az ólommérgezésekről.Vastag papírköteget vesz elő Paulovits Tibor, cikkek másolatait. Valamennyi a Metallochemiáról szól.- Látom, sok újságot olvas – jegyzem meg.- Kapom őket innen-onnan. A 25 ezer forintos nyugdíjamból nem telne még erre is...Forgatom a megsárgult lapokat: „1962-ben 117-en betegednek meg ólomfertőzés miatt.” „Az évek során az a gyakorlat alakult ki, hogy ha a dolgozók vagy az egészségügyi szervek szóvá tették a hibákat, a vezetők csak sajnálkoztak: nincs fejlesztési alap, nem tudnak munkavédelmi berendezéseket vásárolni.” A gyár egyik volt üzemorvosa nyilatkozta 1977-ben: „Amikor szóltam, hogy egyre több a visszaeső, sőt az új ólmos beteg, csakhamar éreztem: jobb, ha új munkahelyet keresek. (A gyárban két év alatt három üzemorvos váltotta egymást.)” „A hatvanas évek közepe, vége volt a mélypont: ekkor tömegesen betegedtek meg munkások, és alig akadt műszaki dolgozó, aki ne szenvedett volna különböző fokú ólommérgezésben.”Vagyis amikor Paulovits Tibor is a Metallochemiánál dolgozott...De nemcsak az újságkivágásokat gyűjtötte, hanem a szakkönyveket is. Az egyik címe: Foglalkozási betegségek. Hogy ne kelljen keresgélnem, a megfelelő oldalon kinyitja előttem. A fejezet az ólommérgezések címet viseli. Eszerint a betegség állandó tünete az étvágytalanság, amelyhez fokozatosan székrekedés és hasi fájdalom társul. A görcs kiterjed az egész hasra. Nem egy esetben hasi műtétet végeznek gyomorátfúródás vagy vakbélgyulladás téves diagnózisa miatt.Miután ezt is áttanulmányozta, Paulovits Tibor biztos volt benne, hogy ólommérgezésben szenved.A bírósághoz fordult.Kimutatást nyom a kezembe, fillérre pontos számadást elmaradt munkabéréről, jövedelemcsökkenéséről. A summa csaknem kilencvenezer forint. Még ma sem kis összeg, a hetvenes években meg különösen nem volt az.A per három évig húzódott. A vállalati munkaügyi döntőbizottság elutasította a kérelmét, mondván, hogy amikor belépett, figyelmeztették: havonta meg kell jelennie a szűrővizsgálaton.- S megjelent? – kérdezem.- Nem, mint ahogy más sem. De nem is kérték számon, sőt, ha az üzemorvos akadékoskodott, könnyen az utcán találhatta magát – emlékeztet az egyik cikkre. – De úgy tudom, az Országos Munkaegészség-ügyi Központ sem ellenőrizte a gyárat, hogy szűrik-e az alkalmazottakat.A keresetét elutasította bíróság is. A fellebbezését is. Persze, hiszen az orvos szakértői vélemény szerint nem egyértelmű, hogy sorozatosan ismétlődő, heves hascsikarása az ólomtól származik-e. Hiszen korábban is kezelték fekély gyanújával. S ínysorvadást sem csak ólommérgezéstől lehet kapni.A papírokat forgatva magam is elbizonytalanodom. Nem csak véletlen egybeesésről van szó? Hiszen valóban kaphatta mástól is a betegségeit. De ennyi véletlen? Alig távozik a gyárból, kihull a foga. S ha valóban vakbélgyulladása és bélösszenövése volt, a műtétek után miért nem javult az állapota? Hiszen a szakkönyv is ír ólommérgezéses eseteknél előforduló helytelen kórisméről. Nem túl sok itt a véletlen egybeesés?- Ha megítélik nekem a kilencvenezer forintot, tömegével fordultak volna az alkalmazottak bírósághoz – szakítja meg töprengésemet Paulovits Tibor. – Persze, hogy elutasítottak...Egy év múlva felülvizsgálatra jelentkezett. Most már alkalmasnak találták a munkára, visszaengedték dolgozni. A híradástechnikai gyárban helyezkedett el, de rohamai nem szűntek, ismét többet volt betegállományban, mint munkában.Újabb papírok kerülnek elő, ezeken már az orvosok is ólomkólikáról írnak. Vagyis ólom okozta hascsikarásról. Más papír szerint „ólomártalmú” helyen nem dolgozhat. Ismét leszázalékolták.A hasi fájdalmak a nyolcvanas években lassanként mégis elmaradoztak, Paulovits Tibor újból el tudott helyezkedni. A telefongyárban talált megélhetést, ahonnan 1991-ben korkedvezménnyel nyugdíjba ment. A Metallochemiát pedig akár el is felejthette volna, ha nem jelentkezik hamarosan az újabb baj: szédülés, bizonytalan járás, gyakori elesés.- S ennek lehet köze az ólomhoz? – kételkedem. – Hiszen harminc év telt el azóta...A férfi újabb zárójelentést vesz elő, orvos szakértői vizsgálat eredményét: – Mérgezésből eredő agysorvadást állapítottak meg – mutatja -, emiatt vált bizonytalanná a járásom. Ma már nem tudok lemenni egyedül az utcára.Botot kapott, de egyedül ezzel sem tud közlekedni. Bárhová megy, bármit kell elintéznie, vásárolnia, támaszra van szüksége. A bátyja szokott segíteni rajta, de ő sem fiatal már, Paulovits Tibor attól fél, hogy előbb-utóbb kidől. S akkor mi lesz vele? Hétezer forint közlekedési támogatást kap az önkormányzattól. És parkolási engedélyt a bátyja gépkocsija számára...Mérgezésből eredő agysorvadás – forgatom a papírt. Mérgezés persze sokféle lehet, sok mindentől lehet ilyen betegséget kapni. Paulovits Tibor azonban meg van győződve róla, hogy az ólomgyárban kapta. Hiszen mérgező helyen sem előtte, sem utána nem dolgozott...Nem tud belenyugodni a perveszteségbe sem. Több mint húsz év után sem.A ránk ereszkedő félhomályban lámpát gyújt, majd újabb szakkönyveket sorjáztat elém. Mindent összegyűjtött, ami az ipari mérgezésekkel kapcsolatos, egész kis könyvtárat. Az ólomról szóló fejezeteket már kívülről tudja. Amíg bírta, konferenciákra járt, maga is tartott előadásokat. Egyetlen témája van: az ólommérgezés.S persze továbbra is gyűjti az újságcikkeket. Így tudta meg azt is, hogy a nagytétényi önkormányzat pert indított a gyár ellen. Összesen 5,6 milliárd forinttal szeretnék kártalaníttatni a környéken lakókat. Írt a polgármesternek, aki a kerületet képviselő ügyvédhez irányította. De elküldte az iratokat az országgyűlési képviselőjének is. Ő is az ügyvédjét ajánlotta. A jogász válasza lehangoló: az egykori periratok tanúsága szerint Paulovits Tibor jogosult lett volna legalább részleges kárpótlásra, ám 25 év múltán perújrafelvételre már nincs lehetőség.- Csak a betegségem van meg... – dohog a férfi.- És a másik ügyvéd mit válaszolt? A kerületé?- Még nem válaszolt.- Mikor küldte el neki az iratokat?- Április elején.- S azóta nem ért rá válaszolni?- Úgy látszik...- És ha végül ez az ügyvéd is hasonló választ ad, mint a képviselőé?A kis ember sokáig nem válaszol, kérdően néz rám:- Talán a miniszternek kellene írnom... Mit gondol?