Szonett, talált szöveg, történészi feljegyzések

Sorozatunkban minden alkalommal egy-egy, már kötettel is rendelkező, vagy egyelőre csak folyóiratokban publikáló írót vagy költőt mutatunk be. Vendégünk ezúttal Zsávolya Zoltán (1968) költő, író, kritikus (képünkön). Az első novelláskötete 1997-ben jelent meg A lábadozás ezüstje címmel a Vár Ucca 17 kiadónál: a könyvet ugyanabban az évben Gérecz Attila-díjjal ismerték el. Második, A duplum sötétje című kötetét 1998-ban adta ki a Stádium. Írásai eddig a Kortársban, a Magyar Naplóban, a Holmiban, az Alföldben, a Nappali Házban, a Műhelyben, Az Irodalom Visszavág-ban, az Életünkben, az Árgusban, a Pannon Tükörben és más lapokban jelentek meg. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika tanszéké-nek docense.- Ön először versekkel jelentkezett. Eddig két kötete jelent meg, ezek novelláskönyvek. A próza az ön számára fontosabb, mint a költészet, vagy más oka van annak, hogy verseskötetet eddig nem adott ki? – Amikor ezek a könyvek megjelentek, akkor éppen fontosabbak voltak. Általában értékesebb, munkaigényesebb műfajnak tűnik számomra a szépprózza, de ez nem jelenti annak a közhelyszerű képletnek a megvalósulását, hogy a „szerző lírával kezd, aztán felhagy a versírással”. Máig – tíz éve – folytatom a lírikusi tevékenységet, ennek következtében írásaim száma áttekinthetetlenül megnőtt, és ahogy telik az idő, egyre nehezebb lesz egy úgynevezett „első verseskötetet” összeállítani. Mégis sort kerítettem erre a nyár folyamán. A tervek szerint az év végére megjelenik. Most egy regényt írok, de vannak időszakok, amikor „pihenésképpen” verseken dolgozom. – Említette, hogy tömérdek verse van készen. Milyen szempontok szerint válogatott belőlük a kötethez? – A címe Széphajú Harald lesz. Tematikus ciklusokat képeztem az anyagból: ez is mutatja, hogy lírafelfogásom nem utolsósorban az epikán edződött. Ez nem jelenti azt, hogy ne tartanám fontosnak az úgynevezett „kötött formákat”, de az eredendő dalszerűséget határozottan elvetem. Így az egyes ciklusokból jól körvonalazható történetek bontakoznak ki. Az egyikben például „választott hazám”, a Józsefváros szerepel, egy másik rusztikusabb, álomszerűbb. De mindegyikre jellemző a szerepszerűen kimunkált alanyok felvonultatása. – Van valamilyen egységes forma, amelyik végigvonul a kötet egészén, vagy inkább a változatosság jellemzi? – Az egyik ciklus teljesen egységes a verstípus szempontjából, nevezetesen a szonett egyik kötetlenebb változatát használtam benne, de a többiben meglehetősen variatív módon szerepelnek egymás után a szövegek. Annyiban egységes még a kötet, hogy a szonettel való konfrontálódás személyesen ahhoz a belátáshoz juttatott el, hogy ez a versforma nem véletlenül játszik olyan kitüntetett szerepet az irodalomban: az igazi lírai vers terjedelmileg mindenképpen valahol a szonett „környékén” helyezkedik el. Rímet általában csak ironikus felhangokkal használok, bár az utóbbi időben újra megszaporodtak munkáimban. – Gondolom, sok munkát fektetett abba, hogy erős, összefogott szerkezetbe rendezze verseit. Ez-e az oka annak, hogy második kötetében, melynek címe, A duplum sötétje utal is erre, sokat szerepeltet az első könyvében megjelent írásokból? – Valóban előfordul, hogy különböző novellákban ugyanannak a történetnek a különböző szempontú és módszerű feldolgozását adom, de nem csak a megoldás változik, hanem a történetnek is különböző szeletei bukkannak fel. Aztán az is előfordul, hogy egy íráson belül háromszor-négyszer is visszatérek ugyanarra a kevéske cselekménymagra, természetesen minden alkalommal más „kameraállást” alkalmazva. Az első kötetből való átvételeknek egyszerűen az az oka, hogy valóban könyvszerű könyvben szerettem volna első munkáimat látni. Egyébként a második kötet címe szavatolja a szövegek egymásra utaltságát, ugyanis majdnem mindegyikben a személyiség megkettőződéséről, megsokszorozódásáról van szó. – Prózájában alkalmazza a naplószerű, a „talált szöveg” technikát, egy alkalommal pedig afféle történész-kutató szemszögből beszéli el a történetet. Tudván, hogy teoretikával is foglalkozik, felvetődik a kérdés: ezekkel a technikákkal az „elbeszélés ellehetetlenülésére” utal, vagy éppen azt „fitogtatja”, milyen sokféleképpen lehet történetet írni? – Vonzódom a szövegformálás sokszínűségéhez. Azt gondolom, szerencsés, ha az író megpróbálkozik például a napló- vagy a levélszerű formákkal, de idővel az összes általam ismert módszert ki akarom próbálni. A talált szöveg problémája véleményem szerint központi kérdés: nem annyira az elbeszélés lehetetlenült el, hanem inkább azt kell kritikusan szemügyre venni, hogy mely fiktív személyiség írhat hitelesen elbeszélésmunkája során. Ezért többszörösen körbeépítem és mérlegre teszem elbeszélőim tevékenységét. Mostanában az izgat, hogy az elbeszélés valóban írott, vagy élőbeszédszerű passzusokból építkezik-e. Azt, hogy a megszólalók állandóan írnak az elbeszélésekben, általában irritálónak tartom, és a magam gyakorlatában egyre kevésbé alkalmazom. Mivel különböző életszakaszaimban kritikákat is „elkövettem”, és nem tudom kivonni magam az úgynevezett „bölcsész beszédmód” bűvköréből, megpróbálkoztam az esszéisztikus stílus parodizáló alkalmazásával. Ennek eredményeképpen amolyan „történész-kutatói” elbeszélő szövegeket is megalkottam, amelyek ugyan kedvesek számomra, de távolodni szeretnék tőlük.