Zoli, Háromszékről

Van itt egy erdélyi ember a környéken, Bartók Zolinak hívják, aki nem ismeri, sajnálhatja. Székelyföldről jött a Zoli, még abból a tisztességes fajtából való, akit elérzékenyülve szokás említeni, mert kétannyira tudja, mi a világban a szeretet és az igaz szó, mint amennyire arról tudni szoktak ebben a hazában. Ízesen és szívbe markolón beszél ez a Zoltán, nagyjából kétszer akkora a szókincse, mint a miénk, holott egyszerű ember, két kezével keresi a kenyerét, hol árkot ás, hol vályogot vet, téglafalat húz, mikor mire van szükség a vidéken. Egyszer elüldögéltünk ezzel a Bartók Zolival valahol egy nagyfröccs mellett, ő Erdélyről beszélt, én Magyarországról, mondtuk, mondtuk a magunkét, míg rá nem ébredtünk, ugyanarról beszélünk, éppen csak az aktuális térképen látható egy randa piros vonal Nagyváradtól és Aradtól innen, de arról mi nem tehetünk, sem én, sem az a Zoltán, kezeskedem érte. Egy dolog megmaradt bennem ott és akkor: erőt, hitet és akaratot nem nekünk kell adnunk az elszakított nemzetnek, mert az erő, a hit és az akarat erősebb odaát, mint gondolnánk. Félelem, gyengeség és kétség kizárólag ideát található, bármennyire mondunk is mást. Szóval itt van ez a Zoli Háromszékről, dolgozik, ássa az árkot, rakja a falat, közben hímes mondatokat farag, így a világegyetem meg úgy, fene a rosszindulatú embereket, Isten áldja a jókat. Régi tetőcserepet rakodott le meg föl ez a Bartók Zoli, megalkudtunk az órabérben, megszorította a kezemet, én az övét, ahogyan kell. Mondom, Háromszékről jött a Zoli.