A Schröder-kormány egy éve

A tavaly szeptember 27-i Bundestag választások nyomán hatalomra került szociáldemokrata-zöld koalíciónak, röpke egy esztendei működése során sikerült több negatív rekordot is felállítania. A Szövetségi Köztársaság ötven éves történetében egyetlen kormány, egyetlen kancellár sem veszítette el ilyen gyorsan a közvélemény rokonszenvét, és az első hónapokban jórészt kritikátlan média támogatását. Ha ma lennének a választások, az SPD a voksok 34, a CDU pedig 47 százalékára számíthatna, a többi párt az 5 százalékos bejutási küszöb eléréséért küzdene. A SPD márciusi vereségét még magyarázhatta a párt a CDU kettős állampolgárság elleni aláírásgyűjtő kampányával. De azóta folyamatosan „estek el” olyan „vörös” fellegvárak, mint a Saar-vidék vagy a Brandenburg, s a „feketék” Thüringiában megszerezték, Szászországban könnyedén megvédték abszolút többségüket. Figyelemre méltó, hogy főként a fiatalok, a 35 év alattiak fordítottak hátat a vörös-zöld kormánypártoknak. A legtöbb elemző már elkönyvelte a szociáldemokraták októberi berlini vereségét is, sőt úgy vélik, ha az elvtársak mélyrepülése a jövő februárban, illetve májusban tartandó schleswig-holsteini és észak-rajna-vesztfáliai választásokig sem áll meg, akkor Gerhard Schröder kancellári széke is meginoghat. A helyzet komolyságát jelzi, hogy a volt közlekedési miniszter, Franz Münterfering személyében az SPD kijelölte a 2002-es kampány irányítóját, aki már most megkezdte a felkészülést. A megalázó választási eredmények okai elsődlegesen a szövetségi kormány gyenge teljesítményében, a választási ígéretekkel szöges ellentétben álló politikájában, valamint alig leplezett hatalmi arroganciájában keresendők. Ez utóbbinak egyik legszemléletesebb példáját a két német EU-komisszár kiválasztásának módja adta. Az íratlan megegyezés szerint korábban egyiküket a kormány, másikukat az ellenzék jelölhette. Most azonban az egyik komisszári poszttal vásárolta meg az SPD a zöldek támogatását Johannes Rau szövetségi elnökké választásához. Az egykori észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnöktől csak ezzel a felfele buktatással lehetett megszabadulni. Az SPD 1998-as választási kampányának középpontjába a szociális igazságosságot és az esélyegyenlőséget állította, s ezt kérte számon az állítólag érzéketlen Kohl-kormányon. E jelszóval blokkolták 1997 óta a Szövetségi Tanácsban az SPD vezette tartományi kormányok a keresztény-liberális koalíció adó- és nyugdíj csomagját, vonták vissza hatalomra jutásukat követően elődeik intézkedéseit. Persze a parlamenti blokád elsődleges oka a Kohl-kormány megbénítása és ezzel a változás iránti igény felkeltése volt. Oskar Lafontaine pénzügyminiszter márciusi dezertálásával végleg megbukott az addig a költségvetési kiadásokból finanszírozott keresletélénkítési politika. Az egykori SPD-elnök félévnyi hallgatás után szeptember végén kezdte meg emlékiratainak publikálását. Ebben a kancellár elfogadhatatlan stílusával és politikai céljaival magyarázza visszavonulását, ami igen nagy felháborodást váltott ki a még aktív elvtársak között. Schröder sutba dobta választási ígéreteit és az első négy hónap kiadásokat növelő gazdaságpolitikáját, s felfedezte: a takarékosságnak nincs alternatívája. A milliárd márkás megtakarítások mellett érvelő kancellár szavahihetőségét lerontja, hogy ezzel egyidőben a felső tízezernek készített ruhákban parádézott előkelő életmódmagazinokban. Az eladósodás okainak elemzésekor könnyedén átsiklottak azon az „apróságon”, hogy a Kohl-korszakban összeomlott a létező szocializmus, s az NDK nevű csődtömeg szanálása eddig közel 1,2 billió DM-be került. Az SPD igazán sohasem lelkesedett az újraegyesülésért, Schröder alsó-szászországi miniszterelnökként még kidobott pénznek tartotta a keleti tartományok támogatását. Schäuble (CDU) szerint az általuk irányított tartományok nem kívánják a kormányt megbénítani a Szövetségi Tanácsban. Az ország érdekében hajlandók lesznek a szükséges reformlépések támogatására, a „józan ész koalíciójára”. Bár Schröder kancellár szívesen hivatkozik a brit Munkáspártra, s az azt megreformáló Tony Blairre, de a két párt és a két személyiség között szembeszökőek a különbségek. Hiszen Blair előbb modernizálta pártját, új, világos irányt szabott neki, és utána vezette győzelemre azt. Az SPD ellenben nem használta ki az ellenzékben töltött tizenhat esztendőt, elmaradt a programatikus reform, nem sikerült egy valóban karizmatikus vezetőt találni, s a választások után derült ki, hogy a párt csak a hatalom akarásában volt egységes. A programhiányt nem képes pótolni az állandóan hangoztatott pragmatizmus és az a kampányjelszó, miszerint nem kívánnak mindent másképp csinálni, mint az elődök, de sok mindent jobban. Az egy esztendeje meghirdetett nagy modernizációs lendületből szinte semmi sem valósult meg. Schröder az eltelt egy esztendőben Lafontaine-nek a hatalomból történő kiakolbólításával, a párt balszárnyának háttérbe szorításával, a pártelnöki tiszt megszerzésével csak az SPD-n belüli hatalmi viszonyokat tisztázta. 1999 elejére kiderült, hogy a média által felépített Schröder-kormány képességeit az előtte álló feladatok megoldása meghaladja, a munkanélküliek száma nem akar csökkenni, s a gazdasági növekedés is kedvezőtlen képet mutat. A CDU szerint a szövetségi kormány csak a bukott tartományi miniszterelnököknek volt képes munkahelyet teremteni, így lett a hesseni Hans Eichelből pénzügyminiszter, a Saar-vidéki Reinhardt Klimmtből közlekedési miniszter. A koalíció képtelen volt a külpolitikai kihívások kezelésére, a nagyhangú fogadkozások ellenére csak formai kompromisszumok születtek a berlini EU-csúcson, így a szervezet mai formájában képtelen az új tagok felvételére. S ha nem jött volna közbe a nemzeti egységet ideiglenesen helyreállító koszovói háború, akkor a kormány mélyrepülése már előbb kezdetét vette volna. Ráadásul az SPD-t a választók egy igen nehéz koalíciós partnerrel, a zöldekkel „verték meg”, nem titok, hogy Schröder eredetileg nagykoalícióban gondolkodott. De hamar kiderült, a zöldek gyakorlatilag minden programatikus követelésük feladására képesek a hatalom megragadása és megtartása érdekében. Az SPD-ből kiábrándult baloldali választók egy része – főként az új tartományokban – a PDS-t erősíti. Az állampárti múltját szelektíven feldolgozó, csak a szépre emlékező tehetséges propagandisták ügyesen gerjesztik az egykori NDK szociális gondoskodása iránti nosztalgiát, tartják életben a fejekben még létező kelet-nyugati ellentétet. Sikerükhöz hozzájárul az SPD „kettős morálja” is, hiszen azzal, hogy Mecklenburgban beemelték a kormányba, ezzel szalonképessé tették a szélsőbaloldalt. Mindez nem csak a német polgárok belügye, hiszen Magyarország Németországgal bonyolítja le külkereskedelmének egyharmadát. Ezért a német gazdaság minden rezdülése közvetlenül is hat ránk. Ráadásul Németország korábban az európai integráció motorja volt. Eddigi teljesítménye alapján kétséges, hogy a gyenge, a történelmi látásmódot nélkülöző, a világos programot a „pragmatizmussal” pótolni próbáló vörös-zöld koalíció az EU bővítését tekintené elsődleges külpolitikai feladatának. A szerző történész