Egy lengyel szabadságharcos mártírhalála

Budapesten, az egykori Kerepesi, ma Fiumei úti temetőben, Kossuth Lajos mauzóleuma mögött magasba törő gránitobeliszk hirdeti a lengyel lovas légió és vadászok parancsnokának: Woroniecki-Korybut Miecislav ezredes emlékét sírja fölött. 1825. március 7-én Galíciában, hercegi családban született Miecislav, akihez Máramarosszigeten élő családunk tagjait baráti kapcsolat fűzte. A Gondviselés megadta nekem, hogy őrzője és krónikása legyek a múltnak, melyet most felelevenítek. Ebben segítségemre voltak a Woroniecki család Varsóban, Gdyniában és Párizsban élő tagjai, akikkel levelezés és személyes találkozás útján ápolom mindmáig az 1848-ban kialakult történelmi barátságot. Tőlük kaptam az ezredes halálos ítéletének fotókópiáját is, melynek segítségével több tévedést helyesbíthettem.Az 1848. március 15-i forradalom hírére a fiatal lengyel tiszt kilépett a „János főherceg” nevet viselő osztrák dragonyosezredből, és felajánlotta szolgálatát a magyar kormánynak. Kérésére pár nap múlva Jókai és Degré Alajos ismertette meg őt az Angol Királynő szálló egyik szobájában Petőfivel. Később az erdélyi hadseregben még találkoztak. A magyar kormány a délvidéki harctérre küldte a fiatal tisztet és megbízta a vadászcsapatok, majd a lengyel lovas légió szervezésével. Július 15-én, négyszáz emberével részese Bácskában a futaki diadalnak. Ezt követően a Woroniecki gyorsvadászok, a gyalogmenetben érkezett debreceni 10. honvédzászlóaljjal együtt, 1848. augusztus 5-én Szolnokon a Neptun gőzösre szálltak és hajóztak dicsőségük első színhelyére, a Bánátba. A 10. zászlóaljban harcolt a kezdettől a fegyverletételig dédapám, Kovássy Albert honvéd százados, aki a zászlóalj utolsó parancsnoka volt. Ezzel az úttal kezdődött a bajtársi, majd máig fennmaradt baráti-családi kapcsolatunk, mely Máramarosszigeten kiterebélyesedett. „Fiúk, vitézül viseltétek magatokat” Szeptember 2-án, a győztes perlaszi csatában együtt rohamozott a 10. zászlóalj a vadászokkal, akiknek fiatal parancsnoka „lováról leszállva, seregét személyesen vezette ostromba”. A hadijelentés is kiemelte az „önkéntes két vadász század” zöld hajtókás katonáit. A győzelem után Kiss Ernő tábornok (későbbi aradi vértanú) az arcvonal előtt így köszöntötte katonáit: „Fiúk, vitézül viseltétek magatokat. Ily dicső roham még Napóleonnak sem volt soha.” Bátor és sikeres fellépése tekintélyt szerzett a fiatal tisztnek, akit decemberben Kossuth Lajos is fogadott nagybátyjával, a Galíciából érkezett Woroniecki József alezredessel együtt. Megerősítette a lovaslégió és vadászcsapatok szervezésére adott megbízást, melynek birtokában 1849. januárban, fegyverszállítmányukkal Miskolcon át Máramarosszigetre vonultak, ahol megkezdték a toborzást. Miecislav zászlóval járta a vidéket, sőt röpiratokat is átcsempészett Lembergbe és Przemyslbe. Pár hét elteltével összeállt a vadászcsapat, mely Mandics Pál százados parancsnoksága alatt február 2-án vette át Máramarosszigeten, egy ünnepségen a város lakói által adományozott honvédzászlót. Az adományozók között élen járt egykori huszártiszt, akkor népfölkelő parancsnok ükapám családunk tagjaival, akik szintén baráti kapcsolatba kerültek a több héten át ott lakó két Woronieckivel. Egyikük önkéntes volt a vadászcsapatban. A felszentelt zászló maradt, később az Ormay Norbert 1. sz. honvéd vadászezredhez áthelyezett máramarosi vadászok, továbbra is Mandics Pál által vezetett 6. osztályának zászlója. Fegyverrel kezében fogatott el A zászlószentelés után a két lengyel tisztet rövidesen Bem erdélyi seregéhez vezényelték, majd Woroniecki Miecislav 1849 nyarán a tiszai harcokban vett részt, ahol ismét kitűnhetett bátorságával. A cári hadsereg beavatkozása után Szegedre vonult, de a közeli Szőregnél, augusztus 5-én, roham közben lebukott lováról és „fegyverrel kezében fogatott el”. A pesti Újépületben raboskodott. Itt Haynau vésztörvényszéke vonta felelősségre. A Woroniecki-vadászok hűek maradtak ezredesük szelleméhez: Zsibón, a Wesselényi-kastély előtt augusztus 24-én megtagadták a fegyverletételt. Mandics százados a honvédzászlót derekára csavarva vitte szülővárosába, a Máramarossziget melletti, Hosszúmezőre. Itt, a görög katolikus templomban, Szűz Mária oldalát oltárképnek bekeretezve, a szentélyben helyezte el. Az 1867-es kiegyezés után vették elő rejtekhelyéről, s ettől kezdve ez a zászló adta meg a végtisztességet minden volt ’48-as máramarosi honvéd temetésén. Dédapám koporsóját is ezzel takarták le. 1907-ben nagyapám ünnepi beszédében kiemelte, a „Woro- niecki-vadászok zászlóját ellenség keze soha nem érintette, csak golyója tépte”. A Trianon után Budapestre hozott zászlót 1967 óta a Hadtörténeti Múzeum őrzi (nyilvántartási száma: 0932/Zl). Míg a vadászok zászlóalját sikerült megmenteni, ezalatt Woroniecki Miecislav a börtönben sorsának beteljesülését várta. A hadbíróság 1849. október 19-én hirdette ki a halálos ítéletet. Korábban az erdélyi nők kegyelmi kérelmet terjesztettek elő, melyet még a rideg Zsófia főhercegnő is támogatott fia, Ferenc József előtt, de a császár hajthatatlan maradt. A fiatal ezredes utolsó napjait mégis egy tragikusan felemelő idill szépítette meg. Még galíciai szolgálata alatt ismerkedett meg egy ferencvárosi tanító kezdő színésznő lányával, Schweig-hofer Amáliával. Szenvedélyes szerelem fűzte össze őket. A lány követte őt, és nem hagyta el utolsó óráiban sem. Gyengédségével könnyítette meg a fogoly napjait, aki a halálos ítélet kihirdetése után, a börtönben kötött házasságot a saját biztonságával sem törődő lánnyal. Isten veled, szép világ Elérkezett a gyászos nap: 1849. október 20. (Előtte két nappal rabtársainak még fényes lakomát adott az ezredes.) A hadbírósági aktára vezetett záradék szerint reggel fél 7-kor hajtották végre az ítéletet a Fa téren, bitón. Társai voltak a halálban: Abancourt Károly huszár százados és Giron Péter alezredes, a német légió parancsnoka. A díszbe öltözött Woroniecki Miecislav – homlokába hulló hajfürtjeit büszke mozdulattal visszarázva – igazi hőshöz méltóan, hangos szavakkal búcsúzott (németül): „Isten veled, szép világ, szívesen meghalok, csak Magyarország győzzön.” Holttestét még aznap este a józsefvárosi, majd onnan 1867-ben a Kerepesi úti temetőbe vitték. 1877-ben a magyar egyetemi ifjúság állította sírja fölé a hősiességét ma is hirdető obeliszket. Ugyanezen a napon lőtték agyon Aradon a máramarosi vadászok hadtestparancsnokát, Kazinczy Lajos ezredest. Az egykori Fa térnél, a Földművelésügyi Minisztérium falán bronzrelief őrzi Woroniecki Miecislav emlékét. A kivégzés helyén pedig ma Nagy Imre miniszterelnök szobra áll. Így fonódik egybe a magyar szabadság tragikus, de dicsőséges két korszaka.