Hol sírjaink domborulnak

Bárhova vezet utunk, akárhova vet sorsunk, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy az elmúlást kultusz övezi. A pogány kor emberétől a többistenhitűn át akármelyik nagy monoteista vallás hívéig vagy épp az ateistáig valamennyi földi halandó tisztelettel vegyes félelemmel gondol az elmúlásra. A halottkultusz a tudatlan ősnépeknél volt a legnagyobb. A neandervölgyi ember azért temette el különleges gonddal az elköltözöttet, mert félt, hogy hazajár. Hogy ezt megakadályozza, karját, lábát erősen a törzséhez kötötte. A régészeti kutatások azt mutatják, hogy a temetkezési módok és szokások szorosan összefüggtek az adott kor műveltségi szintjével és vallási kultúrájával.Közvetlen környezetünkben is igen érdekes nyomokra bukkanhatunk. A kőkorszaki temetkezésről nagyon keveset tudunk, annak ellenére, hogy akkor is éltek errefelé „népek”, és ismereteink szerint barlangokba temetkeztek. A későbbi időkből a Csepel-szigeten, Tököl határában találtak három temetkezési helyet. A kutatók véleménye szerint Budapest területéről azért nem került elő több lelet, mert az építkezések során megsemmisültek. A bronzkorban viszont már nemcsak barlangok hasadékába és a földbe temetkeztek, hanem elégették, mai fogalmaink szerint hamvasztották is a halottakat. Ebből a korból már sok múzeumi hagyatékkal rendelkezünk; a Városliget területén, a külső Soroksári úton, Kelenföldön, Budán és az óbudai (régi) szeszgyárnál találtak bronzkori urnatemetőket. Érdekesség az is, hogy nemcsak a külső területeken, hanem a mai Belvárosban, a Váci utca sarkán, a Rákóczi úton, a Nagydiófa utcában, a Mester utcai iskola kertjében és a Lehel utca sarkánál is találtak leleteket. A külső területeken még több helyen bukkantak leletekre, például Újpesten, Káposztásmegyeren, Rákospalotán, Dunakeszin, Rákoskeresztúron, a kispesti és szentlőrinci határban. A népvándorlás és a váltakozó települések korában egyformán szokásban volt a halottégetés, illetve a korhasztásos temetkezési mód. Az ókorban, a jól fejlett városok idejében vált általános szokássá, hogy a falakon kívül, a főbb utak mentén temetkeztek. A Kr. u. III–IV. században már nem hamvasztanak, aminek oka a kereszténység elterjedése. Pannónia területén a II. századtól vannak erre utaló nyomok. A kereszténység első terjesztői ezen a területen állítólag maguk az apostolok voltak. A hunok az V. század elején törtek be, s új temetkezési szokást hoztak magukkal. Sámánisztikus vallásuk tiltotta a halottégetést, ezért a temetkezés „korhasztó” volt, és mellette egy sor új szokás honosodott meg. A hunoknál szokás volt – mint általában az ókor lovas nemzeteinél – a lóval való temetkezés, igaz, ezt csak a leggazdagabb emberek engedhették meg maguknak. Óbudán találtak egy ezüstkorsót, amely a hun temetkezés egyik elterjedt szokásának tanújele. Nőkkel és gyerekekkel kedvenc kutyát, macskát, sőt néha mókust is eltemettek. A keresztény középkor temetkezési rítusára erős befolyást gyakoroltak a históriai zsidóság, valamint a görögök és rómaiak évezredes temetkezési hagyományai, bár a kereszténység tiltotta a bálványimádással öszszefüggésben álló szokásokat. Az első keresztények a zsidó temetőkben temetkeztek, de később, a hívek rohamos gyarapodása folytán kialakuló hitközösségek maguk is alkottak keresztény halotti társulatokat. A keresztény templom és temető egységes egészet alkotott, felavatásuk és beszentelésük is egyszerre történt. E jogi és fizikai egység a XVIII. század végéig, az állami beavatkozás koráig maradt fenn Európában, amikor a temetőt eltávolították a templom mellől. Ez Magyarországon is általánossá vált, de Mária Terézia koráig a temető a templom körül helyezkedett el. A templom körül főképp a köznép temetkezett, az előkelőbb hívek a templomban választottak maguknak nyugvóhelyet. Mivel a templomok időről időre megteltek, az egyház megtiltotta a további temetkezést, csak a magasabb rangú papság, a patrónusok és a királyi családok tagjai számára engedte meg. Azonban a középkorban is álltak a nagykapuk mellett kiskapuk. A tilalom ellenére a templomba való temetkezés állandó gyakorlat maradt, sőt az egyház jótevői közé sorolta az oda temetkezőket, a szokást elő is mozdította. Például a IV. Béla által Budán letelepített ferences rendi szerzeteseknél – akiknek temploma a mai Várszínház helyén, kolostoruk pedig ettől északra állt – is szívesen temetkeztek világiak, ami igen nagy visszatetszést keltett a plébánosok körében, akik a temetkezésért járó különféle díjakból húzták a legtöbb jövedelmet. A magyar ferences rendiek már 1378-ban erősen panaszkodtak a plébánosok erőszakoskodásai miatt, de elkeseredetten védelmezték a szabad temetkezés jogát a világiak számára. A mai Belváros területével megegyező akkori Pest körül több kisebb falu terült el a középkorban, amelyek a XV. század elején egybeolvadtak a várossal, és annak külvárosaivá lettek. Pest akkor még nagyon kicsiny volt. A mai Váci utca és Veres Pálné utca között elterülő telken egy építkezés során a kriptául szolgáló, 12 méter széles altemplom romjai között és körül igen sok csontvázat találtak. Ez azt bizonyítja, hogy a terület a plébániatemplomhoz tartozó temető volt. 1541-ben a török seregek elfoglalják Buda várát, és ezzel a templomok sorsa megpecsételődik. De nemcsak a templomokra teszik rá a kezüket – és alakítják át saját vallásuknak megfelelően –, hanem világi javakra is. Szörnyű pusztítást végeznek a temetőkben, a sírokat módszeresen kirabolják és feldúlják. Még az emlék- és sírköveket is elhordják, és profán célokra használják fel. A keresztényeknek Budán a Mária Magdolna-templomot, Pesten a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt főtemplomot hagyták meg, amelyeket a katolikusok és a protestánsok közösen használtak. A mohamedánok által elfoglalt templomokhoz tartozó temetőket nem használhatták, kénytelenek voltak a városon kívül temetkezni. A budai keresztények temetői – hiteles török katonai térképek szerint – a mai Krisztinaváros területén, a naphegyi zsidótemető közelében, azonkívül a Rózsadomb déli és a Várhegy északkeleti lejtőjén voltak. A törökök temetkezési helye a mai Déli pályaudvar helyén, egy háromszög alakú területen található. A török alóli felszabadulás után visszatérő rendek (domonkos, franciskánus, johanniták, szerviták, irgalmasok) igyekeztek birtokba venni, illetve újjáépíteni templomukat, kolostorukat. A szervitákkal egy időben telepedtek le a pálosok, akik Mária születéséről elnevezett egyházukat (mai Egyetemi templom) mecsetből alakították át. Nagy telkükön temetőkerületet is létesítettek. A pesti polgároknak két temetőjük volt a XVII–XVIII. században: az egyik a Váci-kapunál, a másik a várostól délre, a Kecskeméti-kapu előtt. Mindkettő a város falain kívül helyezkedett el. A XVIII–XIX. században Buda és Pest temetőinek története nagyobb változáson ment keresztül, mivel Mária Terézia 1775. július 17-i rendelete megszüntette a templomok körüli temetkezést. Addig – az őskeresztény egyházak felfogásának megfelelően – a temetők a templomok mellett álltak, és egységes egészet alkottak velük. A XVIII. század végén – közegészségügyi és városrendezési okokból – a temetőket minden európai országban kitelepítették a templomok mellől. A XIX. század elejétől Buda és Pest fejlődése felgyorsul. A korábban lakott területeken kívül kijelölt temetők 3-4 évtized alatt lakott területek közé ékelődnek. Hét-nyolc évtized múlva a városi elöljáróság kénytelen elrendelni a temetők bezárását, és új, kiljebb fekvő területen kijelölni más temetkezési területeket. A vízivárosi temetőt (a mai Szent János Kórház és a Budakeszi út között) 1885-ig használták, majd 1930 januárjában teljesen felszámolták. A Gellérthegy alatti Lazarétum mellett, a meleg forrásoknál (a mai Gellért Szálló táján) lévő temető olyan kicsi volt, hogy ott már 1796-ban meg kellett szüntetni a temetkezést. A város ekkor a Csörsz utca, Avar utca és a Budaörsi út közötti területen vásárolt temetőnek való területet (Új tabáni temető). Az 1890-es évekre ez is megtelik, ekkor nyitják meg a mai Farkasréti temetőt. Pesten már a XVIII. század közepén a várost körbekerítő falakon kívül kaptak helyet a temetők, és sorra számolták fel a templomok körüli temetkezési helyeket, sírokat. A terjeszkedés elsősorban északkeleti és délkeleti irányba gyorsult fel, ami a mai Teréz- és Józsefváros területének felel meg. Amilyen gyorsan épült ki a fenti két külvárosrész, olyan lassan növekedett az újabb két külváros, a Lipót- és a Ferencváros. A Váci-kapu közelében fekvő temető megszüntetése után (II. József parancsára) a Lipótváros területén északabbra, a mai Váci út, Lehel út, Taksony utca közötti területen nyitottak új temetkezési helyet. Ez az idők folyamán majdnem kétszeresére növekedett, és mérete, valamint pompás márvány síremlékei és kriptái miatt a korabeli írók elragadtatással emlékeztek meg róla, mint Pest legnagyobb és legszebb temetőjéről. A Váci úti temetőt 1847-ig, a Kerepesi úti temető megnyitásáig használták, de a teljes bezárásra csak 1874. április 1-jén került sor. A Váci úti keresztény temető közelében volt a zsidó temető is, amely a Ferdinánd híd közepe táján feküdt. A keresztény temető bezárásával ezt is bezárták, majd északabbra, a mai Taksony utca, Régi Fóti út, Aréna út, Lehel utca között új temetőt nyitottak meg a zsidók számára. Ezt 1910-ig használták, bár a zsidóság 1874-től kezdve inkább a Kerepesi úti zsidó temetőbe temetkezett. A Ferenc- és Józsefvárosnak új temetőt nyitottak. Az egyik a Mester utca, Gyep utca, Gát utca és Haller utca közötti területen, a másik a Haller utca, Gát utca, Vágóhíd utca és Tűzoltó utca között feküdt. Ez utóbbit 1874-ig használták, majd a mai Kálvária tér helyén nyitottak új temetőt a józsefvárosiak számára. 1847. június 15-én nyitották meg a Kerepesi úti köztemetőt, és a községtanács felszólította a többi temetőt kezelő szerveket azok felhagyására, hogy szabályozott felügyeleti rendszerrel működő, nagy köztemetőt létesíthessen. Itt a zsidók számára is nyitottak területet. A lakosság számának gyors emelkedése miatt a városnak már 1886-ban új temetőt kellett nyitnia, de 880/1885. számú határozatával mint dísztemetőt továbbra is fenntartja. A Kerepesi úti temető már a múlt század végén valóságos panteonná lett, mert fennállása óta ide temették a művészeti, politikai, társadalmi, egyházi és katonai élet minden nagyságát. Itt nyugszanak például az 1848-as forradalom és szabadságharc s a későbbi kiegyezés olyan kiválóságai, mint Kossuth, Görgey, Batthyány és Deák. A Kerepesi köztemető pótlására a pestszentlőrinci és rákoskeresztúri határ mentén, a zsidóság számára a Kozma utca, Fűz utca, Gránát utca és Névtelen utca közötti területen létesítettek új temetőt. Ezzel elérkeztünk a mai állapotokhoz. A törekvés, hogy kevesebb köztemető legyen, nem valósult meg, hisz ma Nagy-Budapest területén 14 aktív, illetve részben aktív temető van, közel 464 hektáron. Ebből egyedül a X. kerületi Új köztemető 207 hektár. Több mint 3 millió eddig eltemetett, illetve elhamvasztott elhunytjával Európa egyik legnagyobb temetője. A régebbi korokhoz képest a mai kegyeleti és jogi követelmények, előírások, szabályok lényegesen szigorúbbak, mert biztosítani kell az elhunyt fellelhetőségét és egyéb jogokat. Természetesen ma mások az eszközök, mint a megelőző korokban, hisz az adatkezelésben közel 140 számítógép, 5 lokális hálózat vesz részt. A probléma azonban ma is ugyanaz, mint a megelőző korokban volt: a város növekszik, körbeveszi a temetőket, illetve megtölti őket. A Mária Terézia-i intelem pedig ma is ugyanaz: lakott területeken fokozatosan be kell szüntetni a temetkezést.