Hortobágy: örökébe fogadja-e a nagyvilág?

A hatvanas évek végén egy Nobel-díjas tudósok vezette testület felhívta a magyar kormány és az Akadémia figyelmét, hogy megérett az idő Magyarország első nemzeti parkjának létrehozására. Mindjárt volt is egy javaslata: a célra az országnak azt a szikes területét ajánlotta, amelyet szántóföldi művelésre minden korban használhatatlannak tartottak. Azt a 800 négyzetkilométernyi földdarabot, amely éppen mostoha sorsának köszönhetően maradhatott meg több ezer állat- és növényfaj viszonylag érintetlen élettereként. Vagyis a Hortobágyot, amelyről két hónap múlva derül ki, hogy örökébe fogadja-e a nagyvilág.Egy napra jövünk le meglesni a puszta életét. Ha hosszabban szeretnénk időzni, akkor is vajmi kevés esélyünk lenne arra, hogy a tiszteletünkre előbújjanak a rejtőzködő madarak, hogy kedvünkért újra kivirágozzék a mocsáron a tündérfátyol, vagy hogy nekünk integetve most induljanak vándorútjukra a darvak és a vadlibák. Egy útleírás szerint a Hortobágy egy életre elegendő látnivalót kínál mind a turista, mind a szakember számára. De hol kell kezdeni? – Jó kérdés. Erről a huszonkét éve a pusztát járó, a helyiek által csak „mezítlábas professzor”-ként emlegetett Kovács Gábor szavai jutnak eszembe. Ő azt mondta, hogy nincs olyan nap, amikor ne találkozna olyasmivel, amivel addig még soha. Mindennap más arcát mutatja a Hortobágy, s csak az ismerheti meg valamennyire, aki időt szán arra, hogy elbíbelődjék a tájjal, bejárja gyalogosan vagy biciklivel, órák hosszat elüldögélve, emberrel nem találkozva – mondja kísérőnk, Szilágyi Gábor, a nemzeti park igazgatóhelyettese. Aztán még hozzáteszi: – A szemnek az a szabadsága, hogy helyenként tíz kilométerre is ellát, egyúttal a gondolat szabadságát is jelenti. Petőfi mondta a leghelyesebben: „Hortobágy, te vagy az Isten homloka.” Tán ezt a szabadságot érezni a gulyáson, Nagy Imrén is: árad belőle a nyugalom s a derűs bölcsesség. Kunyhójához érve a szürkék után érdeklődünk. – Éjjel az esőben kicsit besavanyodtak a karámba’, úgyhogy kicsaptam őket arra, ne’– mutat távoli pontok felé.Darutoll és köcsögfaBár a pásztorok megszokták a faggatózást, míg a gulya felé tartunk, egy-két röpke anekdotából kiderül, hogy már unhatják. Turista kérdése: „Milyen toll van a kalapján, és miért hordja a kalapján?” Válasz: „Darutoll, és azért, mert szép.” Vagy: „Milyen fa való a pusztába?” Válasz: „Kétféle fa: leginkább a köcsögfa, de annál is inkább a vakarózófa.” Annak a professzornak a megjegyzésére is a fejét vakargatta a pásztor, aki egy nemzetközi kutyakonferenciáról látogatott le, s a terelőkutyát vizslatva fejcsóválva fordult kollégájához: „Szép, szép, de a faroktartása nem tipikus.” Tudni kell, hogy a pásztor vagy 30 kutyából választja ki a számára megfelelő, betaníthatónak tűnő társat. A gulyás okos szemű keveréke sem látszik „tipikus”-nak, mégis tudja a dolgát: a feltartott bot intésére fut, amerre mutatják, füttyszóra pedig futtában pislant vissza az újabb utasításért. Egy évszázada még 30 ezres gulyát terelgettek itt, utána már csak a múlt csökevényének számított. Mára ezer, országosan talán 3 ezer szürke marha maradt. Bár kevés van belőle, nem csak a látványosság kedvéért tartják. A Hortobágyon legeltetett összes állat közül ez bírja leginkább a pusztai körülményeket, így a legjobb „természetvédelmi kezelője” a Hortobágy gyepének. Húsa biohúsnak számít, s gyermekételek alapanyaga. Az intézménynek egyszerre érdeke és kötelessége, hogy ez a faj fennmaradjon, és gondoskodik arról, hogy génbankban megőrződjék a genetikai állománya. – Ősgyepet legelnek – bök a botjával a földre Nagy Imre, mire Szilágyi Gábor hozzáteszi: – Ugye, milyen szép szó az, hogy ősgyep? Nálunk még valóban van létjogosultsága ennek a szónak: míg Nyugat-Európában az erdők kivágása után alakultak ki a füves részek, itt időtlen idők óta megvannak. A hortobágyi szakemberek régóta harcolnak az ellen a téves nézet ellen, hogy ezen a helyen valaha erdő lett volna. Az utóbbi 10 év földtani kutatásai bebizonyították, hogy itt 12-15 ezer éve szikes a talaj, s mindig is legelőtáj volt. Eleinte vadon élő, később háziállatok végezték a Hortobágy talajának oly fontos legelő-taposó munkát. Ma viszont nincsenek elegen hozzá. – A legelők 80 százaléka kihasználatlan. Természetvédelmi szempontból nekünk az lenne a jó, ha a környék gazdái a mi földjeinken tudnák tartani a jószágaikat. Ám hiába ajánljuk fel olcsón vagy akár ingyen a legelőket, még úgy sem éri meg nekik a nagy távolság miatt. Ezért kénytelenek vagyunk nagyon sok területet kaszálóként hasznosítani, ami soha nem volt jellemző a Hortobágyra – panaszkodik az igazgatóhelyettes. Kifejezetten szépek a Pusztai Állatparkban látható ősi magyar állatfajok: a csavart, hegyes szarvú, fehér és fekete racka, a szőke, a vörös és a fecskehasú mangalica, a fekete bivaly és a szárnyasok. Őket nem, de az igénytelen szürkéket szívesen tartják a gazdák, igaz, az eladásukkal gondok vannak. A magyar agrártámogatási rendszer sem nagyon preferálja az ősi fajtákat: bár többe kerül a tartásuk, ugyanolyan támogatás jár értük, mint az idegen fajtáért. Nehéz lenne felsorolni a több tízezer itt élő növény- és állatfajt, a legkisebb egysejtűtől a rovarokon át a madarakig. Számuk ebben az évben tovább nőtt. A tavaszi áradásoknak köszönhetően 80-90 éve nem volt olyan gazdag a Hortobágy élővilága, mint most. – Boldogan segítettünk, amikor a vízügyi igazgatóság azt kérte tőlünk, hogy több helyütt átvághassa a Hortobágy folyó gátját, s ezzel megmentse Túrkeve és Mezőtúr mezőgazdasági területeit. 62 millió köbméter víz jutott ki a nemzeti park déli részére, ami később elképesztő madárparadicsomot eredményezett. A felmelegedett sekély vízben elszaporodott planktonikus szervezetek rég látott, bő táplálékforrást jelentettek. A sok szúnyog a békáknak, a békák a gólyáknak és gémeknek szolgáltak eledelül, s mindnek megnőtt a populációja, ráadásul hosszú idő után ismét fészkelt nálunk a gólyatöcs. Idejét se tudjuk, mikor volt ennyi fehér szárnyú szerkő: míg korábban az egész magyarországi állományát 300 párra becsülték, most csak nálunk 1200 pár volt.Mű gólyafészekA madarak többnyire olyan megközelíthetetlen helyeken fészkelnek, ahová a természetvédő őr sem tud száraz lábbal bejutni. A Meggyes-láposon csak távolról, távcsővel tudjuk meglesni a mocsár szélén tollászkodók körvonalait. Mire óvatosan araszolgató fotósunk 50 méternyire megközelíti őket, már csapatostul röpülnek odébb, a nádas közepe felé. Skandináviából és Észak-Oroszországból ezekben a napokban érkeznek meg, vendégeskednek nálunk egy darabig, majd állnak odébb október vége felé a darvak és a vadlibák. A daru mint fészkelő faj a múlt századi lecsapolások óta nem költ itt, de a park szakemberei nagyon szeretnék, ha visszaszoknának a Hortobágyra. Ehhez két dolog szükséges: sok-sok víz és háborítatlanság. Hogy mikor sikerülhet visszacsalogatni őket? – Az ember még mindig keveset tud az élővilágról, az élőlények közösségéről. Egyelőre abban is csak reménykedünk, hogy legalább „fontolóra veszi” a daru, hogy visszatér hozzánk. A déli pusztán zavartalanul ellehetne, a hosszú távú visszamocsarasítási stratégiánkkal pedig elegendő vizet biztosítanánk neki. Folyamatosan és rengeteg vizes élőhelyet állít helyre a nemzeti park. Nem tesznek egyebet, mint visszaadják a Hortobágynak azt a sok évtized alatt lecsapolt vizet, amely az övé volt. Ez persze sok pénzbe kerül. Van egy olyan nagyobb fejlesztési terv, amelyhez dánok és hollandok több százmillió forintot adnának, ha a teljes összeg kisebb hányadát mi, magyarok le tudnánk tenni az asztalra. Nem tudjuk. A park egy másik részén svájci pénzből folytatnak megfigyeléseket. A kísérleti célból elkerített helyen azt vizsgálják, hogy természetes körülmények között hogyan élnek, és változtatják meg környezetüket a mangalicák. Az úttalan utakon megközelíthető madárrepatriáló egy része is külföldi adományokból épülhetett fel: osztrák magánemberek, svájci természetvédők járultak hozzá a „volierek”, azaz madárröpdék felállításához. Itt kezelik azt a 40-50 sérült madarat, amelyekre jó szándékú emberek lelnek, viszik el állatorvoshoz. Végül ide kerülnek rehabilitációra. – Nyolcvan százalékuk áramütött, s a többségük röpképtelen marad. A lőtt sebűek mellett rágcsálóirtó szerektől megbetegedett madarakat gyógyítunk – magyarázza Dudás Miklós, a telep ötletének kitalálója. – De vannak illegálisan tartott, hatóságilag lefoglalt vagy kirabolt fészkekből hozzánk került példányok is. A felépült madarat meggyűrűzzük, és figyeljük, hogy megtalálja-e a helyét a szabadban. A telepen nem csak gyógyítással foglalkoznak. A keltetőkben fokozottan védett fajokat szaporítanak, és külföldről hozott, sérült vagy cserélt példányokat párosítanak itteniekkel. Míg például a németeknek már nem kell az ott nagyszámban élő vörös és barna kánya sérülten, a hortobágyiak szívesen átveszik őket az itteni populáció erősítésére. A mű gólyafészkek építésével pedig azt szeretnék elérni, hogy a beléjük költözött párok fiókái már ezt szokják meg, s később maguk rakjanak fészket a fákon, s ne a villanyoszlopokon. Így az áramütött példányokból is kevesebb lenne. Ha minden igaz, most kapnak egy röntgengépet, amellyel végre pontosan meg tudják állapítani a törések helyét, s kevesebb műtét kimenetele válik kétségessé. Új madárröpdékre és a meglévők téliesítésére is találniuk kellene támogatókat. Az Alföldön fennmaradt közel 4 ezer kurgánból 212 a Hortobágyi Nemzeti Park területén található, ebből az egyik a maga 96 és fél méterével a Hortobágy egyik legmagasabb pontja. Ezek azok a szabályos formájú dombocskák, amelyeket helytelenül kunhalmoknak is neveznek, holott azok egy 3-4000 ezer évvel ezelőtt itt élt népcsoport temetkezési helyei voltak, s a kunok csak „újrahasznosították” őket. Ha a nemzeti park megkapja a világörökség címet, a kurgánok közül fel kell tárni egyet a nyilvánosság számára.A továbbjutás már fél győzelemAz UNESCO ez idáig csak természeti és kulturális jellegű világörökség címet adományozott. Mivel Földünknek alig van már érintetlen szeglete, most olyan területeket akarnak megóvni a jövőnek, amelyeken évszázadok óta az illető tájra jellemző, hagyományos gazdálkodási formák maradtak fenn. Olyan gyöngyszemeket akarnak megvédeni, ahol az ember úgy van jelen a tájban, hogy annak értékeit nem pusztítja, amelyek tehát ember és természet közös alkotásai. A nemzeti park munkatársai 12 éve foglalkoznak a világörökség cím megpályázásával. Szilágyi Gábor szerint most úgy tűnik, végre minden feltételnek megfelelnek. – Az idei hetvennyolc jelölés felét kapásból elutasították, negyedét átdolgozásra visszadobták, s csak a maradék jutott tovább a bizottság elé. Mi is. Azt mondják, ez már fél győzelem. A nemzeti park életét bemutató videó- és diafelvételeken túl rengeteg kiegészítő anyagot állítottak össze a pályázatra: festményekkel, Bartók által e tájon gyűjtött népdalokkal, versekkel, regényekkel, filmekkel kellett tanúsítani, hogy a Hortobágy hány és hány kulturális vonatkozású műben jelent meg. A bizottság francia elnöke megnézte a Szépművészeti Múzeumban Csontváry Vihar a Hortobágyon című festményét, és nem győzött áradozni róla. – Nagyon jó volna, ha a Hortobágy a világörökség részévé válhatna. Bár most is kiemelten védett, de az UNESCO különösen odafigyel arra, amit felvesz a listájára. Épp amikor nálunk járt a bizottság szakértője, a BBC kereste amiatt, mit tesz az UNESCO azok után, hogy egy olasz világörökségi terület kellős közepén két hónap alatt felhúztak egy szállodát. A válasz: valószínűleg lebontatják. Ki nem mondottan abban is reménykednek a hortobágyiak, hogy a cím elnyerésével nagyobb támogatást kapnak az államtól terveik megvalósításához. Azokból pedig több van, mint elég: ilyen az eszement ötvenes évekbeli, többek között rizsföldek kialakítására épített, 1600 kilométernyi csatorna és árok felszámolása, az eredeti vízrendszerek visz-szaállítása, a külterjes állattartás feltételeinek megteremtése, a legérzékenyebb élőhelyek (mint a kiszáradástól fenyegetett mocsarak) megmentése, a természetvédelmi oktatás fejlesztése, az ökoturizmus kiépítése. Szép tervekben tehát nincs hiány. Csak pénzben. Az itt dolgozók szerint a nemzeti park értékeit nem lehet közgazdász szemmel nézve forintosítani, s azt számolgatni, vajon mennyi hasznot hoz. Csak örülni lehet annak a sok szépnek, ami benne megmaradt.