Jó-e a demokrácia

Azt hiszem, Churchillnek szokták tulajdonítani a mondást, amely szerint a demokrácia nem jó, de még nem találtak ki ennél jobbat. A kijelentés második tagján lehet gondolkodni, de az első része kétségkívül helytálló. Tudom, ma nem divat nem demokratának lenni; a demokráciát már-már olyan vallásos áhítattal kezelik, amiképpen negyven évig csak a marxizmus–leninizmus volt a kizárólagosan üdvözítő tan. Bevallom, én életemben egyetlen esztendeig (1989-ben) voltam demokrata, amikor úgy láttam, most minden a helyére kerül. A nemzet megszabadul a bolsevik típusú rendszer nyűgétől, s kinyilvánítva szabad akaratát, megkezdi a Kánaán békés építgetését felelős vezetőivel. Ebben az időben még szinte szimpátiával tekintettem az utolsó kommunista kormányzatra is. Nem emlékszem pontosan, talán a taxisblokádnál ingott meg végképp friss demokratikus hitem, hallgatván azt a sok ostobaságot, amit az emberek elmondtak a közértben, az úttorlaszoknál, sőt az egyetemen is. A teljes szembefordulást az 1994-es választások hozták meg, amikor minden épeszű ember beláthatta, hogy az általános, egyenlő választójog akár nemzeti öngyilkosságot is előidézhet. A választáshoz ugyanis – ha az ember komolyan veszi, márpedig csak úgy van értelme – olyan fokú történelmi-jogi-közgazdasági ismeretekre van szükség, amiknek csak kevesek vannak birtokában. Így merőben más szempontok döntenek, s ennek karikatúrája a világ jelenlegi legnagyobb (egyetlen) szuperhatalma, az Egyesült Államok, amelynek elnökei jóképű, jó kiállású férfiak, noha ennek a tulajdonságnak elhanyagolható szerepe van például egy Koszovó-méretű válság megoldásában. Kicsit az az érzésem a demokrácia jelen formájával kapcsolatban, mintha egy kórházban az orvos a műtét előtt az ápolónőket, takarítókat, betegszállítókat megszavaztatná, operálja-e a pácienst vagy sem. De még csak az sem biztos, hogy maga a beteg tudja legjobban, mire is van szüksége. Azt hiszem, le kell számolni azzal az illúzióval, hogy az emberek öntudatos polgárokká lesznek. Mindez az időközi választásokról jutott eszembe, amikor is Siófokon és Székesfehérvárott az első fordulóban húsz százalék körüli, a másodikban ennél alig magasabb volt a részvétel. (Siófokon végül sikerült képviselőt választani a szocialista jelölt személyében, amitől Kovács László olyan eufóriába esett, mintha máris ő lenne a miniszterelnök, pedig az MSZP-s jelölt az összes választásra jogosultnak alig több mint 10 százalékától kapott támogatást.) Ez természetesen nem tekinthető demokráciának, s valójában az általános választójog karikatúrája. Megkérdőjelezi az egész hercehurca értelmét. Mondhatjuk persze, hogy egyfajta cenzus érvényesül itt: az érdeklődés cenzusa. De akkor ez már cenzusos választójog. Ha viszont elfogadjuk, hogy ez van, akkor lehetne más cenzusokat is beépíteni (például vagyoni, végzettség szerinti, eltartottak száma szerinti stb.) Ilyen részevétel mellett kötelezően bepecsételtetném a szavazók személyi igazolványába, hogy megjelentek, s ha valaki később szidja a kormányt, a parlamentet, a rendszert, az országot, a politikusokat, akkor felszólítanám: mutassa a stemplijét. S ha nincs neki, akkor fogja be a száját. A fő érv az általános választójog mellett a hatalom ellenőrzésének lehetősége, de aki Magyarországon élte le az elmúlt tíz évet, az már bizonyára leszámolt ilyesfajta illúziókkal. A gazdasági, pénzügyi, kulturális, médiahatalom ugyanis egy meghatározott kör kezében van, függetlenül a parlamenti választások eredményétől. S a tájékozatlan embereket könnyedén befolyásolhatják, manipulálhatják, egészen addig a pontig, hogy megtörténhet az az eset, ami nálunk bekövetkezett 1994-ben: az ország miniszterelnöke az a Horn Gyula lett, aki korábban – nem is titkoltan – fegyvert fogott egy idegen hatalom érdekében a saját népe ellen. Ezt a világon mindenütt hazaárulásnak hívják, és azt hiszem, példátlan, hogy szabad, demokratikus viszonyok között, önként, bárhol másutt ilyen magas posztra emeljék. Erre a posztra áhítozik Kovács László is, aki – figyelem, ilyen a jó demokrata! – azzal fogja kezdeni győzelme esetén az első kormányülést: „Szervusztok, maradjatok ülve!” A népnyúzó, arrogáns, nyomuló-törtető, szélsőjobbal kokettáló, bányaszékház Simicska-mocsarába süppedő Orbánéknál ugyanis fel kell állni. Polgáréknál ugyanis ez a szokás. A diák is feláll a tanár tiszteletére és az óra kezdetére, ezzel is jelezve, hogy véget ért a szünet, kezdődik a munka. Vendégségben, a köszönéskor is csak tahóéknál intenek a karosszékben hátradőlve, hogy szevasz. A tegezés pedig valóban igazi egyenlősítő kommunista örökség; te is elvtárs vagy, én is az vagyok, minek az a feudál-burzsoá nagyzolás; tegeződünk mindenkivel, mint a kocsmában. A kormányülés is csak afféle haveri összejövetel lesz majd Kovácséknál. (Rájöttem egyébként, mire utal a „maradjatok ülve!” kitétel. Addigra ugyanis valamenynyi, a megalakítandó szocialista kormányban reménybeli miniszterségre ácsingózó hajdani tocsikoló és olajszőkító, üdülőprivatizátor és megfigyelő Xénia már jól megérdemelt büntetését tölti valamelyik erre szakosodott intézetben.) Visszatérve az eredeti gondolathoz; a politika végső célja – bár ez néha elsikkadni látszik – nem a demokrácia, hanem egy jobb, épülő ország, és boldogabb nemzet. Márpedig ha a vezetők valóban ezt képviselik, akkor tulajdonképpen lényegtelen, hogy kik és hányan szavaznak rájuk. A szülő is úgy intézi gyermeke sorsát, hogy neki a legjobb legyen. Sokan biztos felvetik, hogy ilyen önzetlen politikus nincs, erre javasolnám, hogy tanulmányozzák a magyar történelmet, de idő híján elég csak Rákóczit meg a reformkort megnézni. Más kérdés, hogy érdekcentrikus világunkban ez merő utópiának tűnik, de azért az elvet ne adjuk fel. Én például egyáltalán nem ragaszkodom hozzá, hogy négyévente elmenjek választani, ha egyébként jól működnek a dolgok. Mint ahogy csekély vigasszal szolgált 1994-ben, hogy én ugyan az urnához járultam, aztán mégis mi lett belőle...