Küszöbön az újabb kaukázusi háború

Vagy Oroszország fogja ellenőrizni a Kaukázust, vagy a Kaukázus Oroszországot – írta Pável Felgengauer orosz politológus még 1992 novemberében, jócskán azelőtt, hogy a Kreml gyakorlatilag elvesztette az 1994–96-os csecsen hadjáratot, és napjainkban is – az újabb totális háború küszöbén – közel áll ahhoz, hogy másodjára is ugyanabba a folyóba lépjen. Moszkva láthatólag tanulni igyekszik ugyan a korábbi kudarcokból, amikor egyfajta „egészségügyi kordon” felállításával kísérletezik. Ám nyilvánvaló, hogy a névleg az iszlám (?) terrorizmus ellen indított akció valódi célja Csecsenföld megregulázása, az a szándék, hogy Groznij ismét Oroszország hűséges alattvalója legyen – legalábbis papíron, mert hogy a valóságban sohasem volt az – egyszersmind hagyjon fel a függetlenségi álmok szövögetésével.A mai csecsen válság mélyen az orosz birodalmi múltban gyökerezik, s arra hívja fel a figyelmet, hogy Moszkva valóban nem tanul a történelemből. Az orosz katonai és politikai héják teljességgel elfeledkezni látszanak arról, hogy mekkora ellenállásba ütközött és véráldozatot követelt a XIX. században az észak-kaukázusi hegyvidék meghódítása – amely kapcsán egykoron még Nagy Katalin cárnő is óvatosságra intette generálisát –, s hogy az 1817-től 1864-ig húzódó kaukázusi háborúkban a Lermontov által is megénekelt szilaj hegyi népek, élükön a csecsenekkel, gyakorta megszégyenítették a Napóleon ellen sikeresebben hadakozó tábornokot, lekötve a teljes cári haderő jelentős részét. A hegyi népek mindmáig talán legkiemelkedőbb nemzeti hőse az a Samil imám, aki 1859-es elfogatásáig irányította a gyarmatosítók elleni szabadságharcot. Samil sikereinek titka nemcsak abban rejlett, hogy a török, illetve perzsa érdekszférák határmezsgyéjében az iszlám vallást viszonylag későn felvevő csecsenek és harcostársaik évszázados földjeiket védelmezték a betolakodók ellen, de a főképpen általa kiépített imamátus rendszerében is. A félig-meddig iszlám államot megtestesítő, jól kiépített önigazgatás-önrendelkezési szisztémát működtető imamátusban a reguláris hadsereg mellett létrehozták az önkéntes alakulatokat, a hegyi népek hagyományai tisztelete jegyében engedélyezték a fegyverviselést. (Ma sem számít igazi harcosnak az, akinek nincs fegyvere, így adott esetben képtelen magát megvédeni a hegyekben reá leselkedő veszélyektől – legyen szó egy rivális harcos vagy egy dühös medve támadásáról. Ezért is volt érthetetlen, s a helyi sajátosságok elképesztő nem ismeréséről tanúskodó, az érdekeltek büszkeségét sértő elképzelés, hogy Moszkva sokáig úgy akarta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a csecseneket, hogy előfeltételként minden fegyvert elvett volna tőlük.)A mai Csecsenföld korántsem mutat már ilyen egységes és fegyelmezett képet: a néhai Dzsohar Dudajev elnöknek éppúgy meggyűlt a baja a pártütőkkel, mint mostani utódjának, Aszlan Maszhadovnak. Az ismétlődő belviszályok oka sokrétű, leginkább a társadalom sajátságos tagozódásából, a különböző törzsi és klánok közötti ellentétek felszínre kerüléséből ered, olykor pedig csupán a piszkos anyagiak vezérlik az egyes hadurakat, akik közül többekről feltételezik, hogy szoros kapcsolatban állnak az egyébként meglehetősen komoly – még ha kétes – hírnévre szert tett csecsen maffiával. Bizonyítékok nélkül mindez persze puszta szóbeszéd, mint ahogyan igazából mindmáig nem lehet kizárólagosan hitelt adni azoknak az állításoknak, amelyek a véres szeptemberi moszkvai és volgodonszki robbantások mögött szinte csakis a csecsen, illetve az úgynevezett vahabita szálat emlegetik. (Helytelen állítás egyébként, hogy a vahabiták minden rossz okozói, hiszen az iszlám puritán elveinek tiszteletén alapuló irányzat Szaúd-Arábia államvallása, ám nyilvánvaló, hogy Rijádnak semmi köze sincs a magukat vahabitának nevező, valójában inkább fundamentalista, integrista elveket valló, a szociális elégedetlenség táptalajából utánpótlást biztosító radikális muzulmán csoportosulásokhoz. A híres-hírhedt Samil Bászájev parancsnok is inkább egy örökké ellenzéki, a szélsőséges megoldásokat kedvelő iszlámista hadúr, mint vahabita hívő. S noha az emberrablást iparággá tévő banditákkal, engedetlen hadurakkal hadakozó csecsen kormányzat maga is kacérkodik például az iszlám törvénykezés általánossá tételével, a csecsenektől – mint ahogyan a szomszédos dagesztáni népektől is – távol áll az iszlám harcias változata.)Maszhadov elnök és a hadurak között feszülő ellentétek, a belső megosztottság, természetesen nem tesznek jót a csecsen nép imázsának sem, ám súlyosan téved az, aki ebből akar tőkét kovácsolni, és így szeretne éket verni a grozniji politikusok, illetve szimpatizánsaik közé. Egy dologban ugyanis teljes az egység, beszéljenek róla akár a kormányhivatalokban, akár a sarki fodrásznál – ez pedig a függetlenség gondolata. Küszködjön a köztársaság olyan súlyos bajokkal, amilyenekkel küszködik – az ipari termelés szinte teljesen leállt, a munkanélküliség a legóvatosabb becslések szerint is legalább 40 százalékos, a háborús újjáépítés gyakorlatilag egy helyben topog, s most ráadásul Moszkva (ismét) elzárta az energiacsapokat is – a csecsenek a függetlenség kérdésében nem alkusznak, hosszabb távon csaknem bizonyosan hiábavalónak bizonyulnak majd az egymást esetlegesen követő Moszkva-barát bábkormányok erőfeszítései. Csecsenföld, vagy ahogyan ők nevezik: Icskéria lakosai nem csupán azért ragaszkodnak szabadságukhoz, mert ezáltal látják csak biztosítottnak ősi földjük védelmét – a kaukázusi hegyi emberek egy talpalatnyi földért is képesek ölre menni egymással, a térségben ezért is annyi a megoldatlan határvita és területi követelés –, de legtöbbjük lelke is nehezen feledhető fájdalmat hordoz még: a sztálini megtorlás okozta sokk fájdalmát. És amikor a csecsenek azt látják, tapasztalják, hogy az orosz rakéták válogatás nélkül gyilkolják a vétlen aszszonyokat, gyerekeket, és ismét földönfutóvá vált, kiszolgáltatott polgárok tízezrei keresnek menedéket a határokon túl, akkor könnyen felszakadnak az amúgy is nehezen forradó sebek.Elszántság tekintetében a csecsenek unikumnak tekinthetőek a világon, hiszen aligha akad még egy ilyen náció, amelyet soha, sehol és senkinek sem sikerült véglegesen be- és megtörnie. A cári Oroszország iszonyatos túlereje leigázta ugyan őket, ám lelki uralmat nem gyakorolhatott felettük. A szovjet korszak sem hozta el a csecsenek számára a szabadságot – mint ahogyan más népek és nemzetek számára sem. Amikor a II. világháború során a Kaukázust elfoglalták a németek, számos csecsen bennük látta a felszabadítót és jelentkezett önként a kommunista kolonizátor Moszkva elleni harcra. A megtorlás szörnyű volt: az NKVD halálvonatai, a kollektív bűnösség elvét alkalmazva szinte egy éjszaka leforgása alatt deportálták Szibériába és Közép-Ázsiába majdhogynem az egész csecsen népet, s egészen 1957-ig nem létezett a Csecsen–Ingus Autonóm Köztársaság sem. Jellemző adalék a csecsenek jellemrajzához, hogy ők, a gyakorlattal ellentétben, még a Gulág poklában sem alázkodtak meg fogva tartóik – és sokak számára közülük: hóhéraik – előtt.A viszonylagos rehabilitáció után a látszatdemokrácia és a gazdasági virágzás szürke évtizedei következtek. Földrajzi elhelyezkedésnek és olajiparának köszönhetően Groznij egyfajta központi helyet foglalt el a térségben. Vigyázó szemeit Moszkva érthető módon egy pillanatig sem vette le a csecsen–ingus köztársaságról, ám a szovjet birodalom széthullása megrázkódtatta az orosz birodalmat is. A gyenge láncszemnek – talán nem véletlenül – Csecsenföld bizonyult, ahol a szovjet hadsereg egyetlen csecsen tábornoka, az egy hadászati bombázó ezredet irányító Dzsohar Dudajev állt a függetlenségi erők élére 1991-ben. A központi hatalommal hamarosan kenyértörés következett, ám a szétzilált, az afganisztáni kudarc miatt is demoralizálódott szovjet-orosz hadsereg képtelen volt a fellépésre, sőt fegyverzete jó része csecsen kezekbe került. A riválisaival is leszámoló, karizmatikus Dudajev kikiáltotta a függetlenséget, majd megpróbált alkudozni Moszkvával, amellyel teljesen mégsem akarta volna elvágni a szálakat, hiszen gazdaságilag eléggé rá volt szorulva. A széles körben elterjedt nézet szerint a köztársaság területén keresztülhúzódó kőolajvezetékért vívott küzdelem jegyében a Kreml azonban a konfrontációt választotta, amely 1994 végén háborúba torkollott. Az elbizakodott orosz tábornokok Groznijban akarták köszönteni az új esztendőt, ehelyett azonban az orosz hadtörténelem egyik leggyászosabb és értelmetlenül sok halálos áldozatot követelő fejezetét voltak kénytelenek átélni. Később azután mégiscsak felhúzták az orosz zászlót a csecsen fővárosban, s létrejött a Moszkva-barát kormányzat is. Az oroszok azonban csak a nappalokat ellenőrizték úgy-ahogy, az éjszaka urai a csecsenek voltak. Akik még azt is el tudták viselni, hogy 1996 tavaszán egy rakéta megölte Dudajev elnököt. (Igaz, a fáma és legenda szerint nem halt meg, csak lelépett a politika színpadáról, hogy személye ne akadályozza a Moszkvával való – addig Groznij által hiába szorgalmazott – tárgyalásokat.) 1996. augusztus 6-án a csecsenek visszafoglalták Groznijt, a hó végén pedig megszületett a nevezetes haszavjürti megállapodás Maszhadov akkori csecsen vezérkari főnök és Alekszandr Lebegy extábornok között.A Moszkva számára vereséggel felérő egyezséget követően azonnal véget értek a katonai cselekmények, az év végére kivonultak az orosz csapatok, a köztársaság státusáról szóló vitát pedig öt évig jegelték. 1997-ben Jelcin elnök és új kollégája, Maszhadov (kis képünkön) gyakorlatilag politikailag szentesítették a haszavjürti megállapodást. Amely különben a jó kezdet után nem váltotta be a reményeket – nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy az orosz fél ígérete ellenére sem akarta (tudta) igazán megmutatni a korbács után a mézesmadzagot is a csecseneknek, sőt egyre inkább ismét a héják kerültek az előtérbe, akik nemcsak az 1996-os egyezséget, de az egész csecsen vezetés törvényességét kétségbe vonják. Így azután a helyzet kísértetiesen kezd(ett) hasonlítani az öt évvel ezelőttire, noha a katonai forgatókönyvet valamelyest átírták Moszkvában. Ebben a darabban azonban az orosz nézők aligha élhetik át a katarzis élményét.