Tolnai tükör

A Somogy legújabb, szeptember-októberi összevont száma „Óh, édes Tolna...” címen közöl történelmi, irodalmi, képzőművészeti összeállítást. A nagy, tolnai származású poéta, Illyés Gyula Egy fél vármegyét mondhatok magaménak című vallomásával kezdődik a tartalmas tolnai kalandozás. Illyés műve a televízió 1981-es Szülőföldemen című műsorához készült, amelyben a költő kalauzolta a nézőket gyermekévei színhelyére. „Az Ozorát körülvevő pusztán éltek őseim, itt nevelkedtem én is, és ide telepedtek be – már megöregedve – a pusztaiak. Nagyapám, nagybátyám itt éltek. Elég módos, juhász-számadó család volt, tehát volt lehetőségük arra, hogy házat vegyenek, sőt az elég módos juhász lányokat a helybeli iparosokhoz adják feleségül, ők ebből a hozományból itt önállósították magukat. Tehát volt alkalmam megismerni Ozorának majdnem minden rétegét, ezt a nagyon szorgalmas, középiparos réteget is. Lakatosok, kádárok, vendéglősök voltak, nagyon jól éreztem magam köztük, nagyon intim kultúrköz-pontnak láttam Ozorát. Kivételes ünnepnap volt, hogy ha Rácegresről, ami ide körülbelül húsz kilométerre esik, ide eljöttünk...” – üti meg Illyés a Tolna-összeállítás emlékező alaphangját, a közelmúltat idézve meg, amely ma már mégis olyan távolinak tetszik, mintha évszázadok ködébe fakult volna. Pomogáts Béla az Illyés-emlékezéshez kapcsolódva a költő harmincas évekbeli költészetét veszi górcső alá az Új költői rea-lizmus című tanulmányában. Lázár Ervin, akiről köztudomású, hogy szintén Rácegres-pusztáról való, hajdani diákéveire és a valaha körülötte élt tolnaiakra emlékezik Naplóféle iskoláról, egyebekről című írásában. Majd ugyanerről mesél egy interjúban (mely szintén a tévé számára készült 1995-ben) Gacsályi Józsefnek. Fogarassy Miklós Babits a halálos ágyon című esszéjében a nagy szekszárdi születésű költő nevezetes Beszélgetőfü-zeteiről elmélkedik. „Nem szabad elkapni szemünket Babits utolsó írásos hagyatékáról, tört tekintetéről. Az utókor néha jogosan hűtlen a halottak intencióihoz, és ha jó céllal teszi, érdemesen cselekszik. Babitsnak ebben a kései könyvében is mennyi érték van! A Beszélgetőfüzetek írója egyébként is szólt korábban egy szándékáról, mely, ha költői is, úgy tűnik, már nem megtalálta helyét. A Síremlék című versében ezt írta: „Ha meghalok, kikelek mezítlen / koporsómból sírom fölé örökre... / láthatóan, mozdulatlan és mezítlen...” A poétai jóslat valóban bevált, csak épp azt nem sejthette Babits, hogy (részben épp hajdani, szegedi stréber diákja, Rákosi Mátyás „jóvoltából”) lesz jó néhány év, talán évtized is, amikor a műveit nem adják közre, s őt a polgári dekadencia szószólójának minősítik. A tolnai összeállítás tartalmaz még kitűnő kultúrhistóriai, történelmi, színházi, képzőművészeti, néprajzi és zenei tárgyú cikkeket, emlékezéseket is, jelezve, hogy a nevezetes tájon nemcsak költők és írók, de más műfajokban jeleskedő művészek is születtek.