Vajdaságiak a szerbiai forgatagban

A mindennapossá vált szerbiai ellenzéki tüntetéseken a helyi magyar pártok közül csak a Vajdasági Magyar Demokrata Párt vesz részt rendszeresen, a Szövetség a Változásokért tömörülés tagjaként. A nagygyűléseken a VMDP vezetői közül Ágoston András elnök szólal fel a leggyakrabban, így ő a legalkalmasabb rá, hogy értékelje a megmozdulásokat.– Milyen a szerb ellenzék közelről? – A szerb ellenzék valójában kétpólusú. Az egyik része az elmúlt tíz évben ilyen vagy olyan kapcsolatba került a hatalommal, és emiatt zsarolhatóvá vált. Ez az elmúlt hetekben úgy nyilvánult meg, hogy az ellenzéknek ez a része arra az álláspontra helyezkedett, hogy a változások Milosevics elnök jelenlétében is megvalósíthatók. A koncepció képviselői úgy gondolják, hogy átmeneti kormányt kell alakítani, és Milosevicset rá kell kényszeríteni arra, hogy a demokratikus játékszabályokat tiszteletben tartva írja ki a szabad választásokat. Ez az úgymond legalitást követő szárny, amely állandó zavart okoz az ellenzék soraiban. A másik oldalon ott vannak azok az ellenzéki pártok, amelyek viszonylag nem régen alakultak, vagy pedig szakítottak múltjukkal, és szembefordultak a hatalommal. Ezeket az erőket a Szövetség a Változásokért tömöríti, amely úgy gondolja, hogy legelőször Milosevicset kell meneszteni, és utána kiírni a nemzetközileg ellenőrzött, szabad választásokat. – Hogyan viszonyulnak mindehhez a szavazók? – Az ellenzéknek az a része, amely zsarolható, reálisnak mondható alapra támaszkodik, ez a realitás pedig abban nyilvánul meg, hogy a szerb szavazók tömegeinek tudatában Koszovó elvesztése, illetve megtartása szorosan összefügg Milosevics jelenlétével. A szavazók egy része úgy gondolja, hogy amíg Milosevics van hatalmon, Koszovó nem veszett el. A másik oldalon állnak azok, akik nagyobb távlatban szemlélik az eseményeket, és Koszovó ügyét egyelőre félretéve akarják megvalósítani a demokráciát. Mindaz, ami a szerb politikai színtéren látható formában megjelenik, lényegében ennek a két tendenciának a küzdelme. Örömmel látom, hogy az elmúlt napok eseményei azoknak az erőknek hoztak eredményeket, amelyek az igazi változásokat akarják. Szeretnénk hinni, hogy a Szövetség a Változásokért sikeresen folytatja a küzdelmet, és előbb-utóbb polgárháború nélkül is lemondásra kényszeríti Milosevics elnököt, ami megnyitja az utat a valódi demokratikus folyamatok előtt. Tekintettel azonban arra, hogy az ellenzék demokratikus változásokat követelő része rossz anyagi helyzetben van, a nemzetközi közösség politikai támogatása mellett szüksége lenne az anyagi támogatásra is. – Szerbiában most a rendszerváltás a cél, de a nemzeti eufória még mindig jelen van. Hogyan fogadják a nagygyűléseken a magyar politikus felszólalását? – Négy nagygyűlésen vettem részt, egyiken sem tapasztaltam ellenszenvet a résztvevők oldaláról, aminek két okát tudnám adni. Az egyik az, hogy a személyem nem ismeretlen a szerb közvélemény előtt. Arra is emlékeznek az emberek, hogy mindig a demokratikus folyamatokért, Milosevics ellen küzdöttem, és ez hozzájárul a Szövetség a Változásokért politikai céljainak legalizálásához is. Tehát növeli a tömörülés hitelét, ha ilyen politikus van soraiban, amit elismertek a szövetség vezetői is. A másik tényezőt szintén mélylélektani jellegűnek tartom. Ennek lényege az, hogy magyar vagyok, és azt hangoztatom: nem igaz, hogy a szerbeket gyűlöli a világ, s az sem igaz, hogy nem akar segíteni, csak ennek a vezetőségnek nem akar segíteni. Ez az alapmondanivalóm, amelyet egyre többen éreznek pozitív hozzáállásnak, és reményt kelt bennük egy régóta tartó, viszontagságokkal teli időszak után. – Szóba kerülnek-e a magyarok követelései a tiltakozásokon? – Őszintén meg kell mondanom, hogy ezek nem szerepelnek a nagygyűlések szónoklataiban, vagy olyan általános formában jelennek meg, amelyből nem következik a kisebbségi követelések megvalósítása. Én ezt ebben a pillanatban nem tartom tragédiának, azzal a feltétellel, ha a demokratizációs folyamatok kezdetén fellép a nemzetközi közösség, és nemcsak Szerbiára, hanem az egész térségre nézve eléri azt, hogy egy nemzetközi tárgyaláson rögzítsük – a kisebbségvédelem legitim és legális formájaként – a területi elhatárolódást nem igénylő perszonális autonómia lényeges pontjait. Ilyen értelemben nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar kormány támogatja a vajdasági magyarság autonómiakövetelését, amivel döntő mértékben hozzájárulhat egy nemzetközi értekezlet sikeres kimeneteléhez. – A szerb és a magyar politikusok beszélgetésein feltehetően nem lehet megkerülni a magyar követeléseket. Hogyan csapódik le az a tény, hogy a szerb ellenzékhez hasonlóan a vajdasági magyar politikai elit is kétpólusú? – A vajdasági magyar politikai elit autonómiát követelő része hónapokkal ezelőtt rögzítette elképzeléseit, elsősorban a perszonális autonómiára vonatkozó igényt, és azt hivatalos formában is eljuttatta a Szövetség a Változásokért vezetőségéhez. Pozitív megnyilatkozásokat tapasztaltunk egyes vezetők részéről, mint például Zoran Djindjicsnek, a Demokrata Párt elnökének bulgáriai nyilatkozata, miszerint a perszonális autonómia minden kisebbség számára megvalósítható Szerbiában. Vuk Obradovics, valamint az általa vezetett párt is lehetségesnek tartja a kisebbségi kérdés perszonális autonómia útján történő megoldását. Azonban egységes álláspont a Szövetség a Változásokért keretein belül még nem alakult ki. Vannak, akik úgy vélik, hogy az úgynevezett lex Váradi, a minimális jogokat biztosító kisebbségi törvény meghozatala is elégséges lehet. – Melyik elképzelés életképesebb? – Abban bízom, hogy a két követelés közül a perszonális autonómiára vonatkozó lesz majd az elfogadhatóbb. Ezt azzal magyarázom, hogy a szerbiai demokratizálódási folyamatban tényleges és tartós, nem látszatmegoldásokra van szükség. A perszonális autonómia pedig azért tényleges megoldás, mert a nemzeti közösségek kezébe helyezi a nemzeti identitás megőrzésének lehetőségét. Többpártrendszerben egy kisebbségi törvényt mindig a hatalom, a hatalmon lévő pártok érdekei szerint lehet alakítani, változtatni, ami bizonytalanságot jelent a politikai életben és a kisebbségek életében is. Ebben a törékeny és sebezhető demokratizációs folyamatban nem az a legáltalánosabb érdek, hogy a kisebbségek helyzete állandóan függőben legyen, hanem az, hogy viszonylag szilárd politikai intézményrendszer alakuljon ki, amelynek működését nemzetközileg is ellenőrizni és támogatni lehet. Ezért tartom szükségesnek, hogy a nemzetközi közösség ne csak Szerbiára, hanem az egész térségre vonatkozóan alakítsa ki azokat a formákat, amelyeket távlati célként, a demokrácia alappilléreként lehet beilleszteni ebbe a folyamatba.