204Virág az ember224

Kurtág György ezt a költői címet adta az immár világhírűvé lett Játékok-ciklus egyik apró darabjának, s nekem úgy tetszik, e rá annyira jellemző állítás mögé felsorakoztatható akár teljes zeneszerzői életműve is. Beleértve mindazt, amit már eddig papírra vetett, s azt is, amit majd még csak ezután készül megírni. Mert az ő műhelyében születő zenék mintha egyetlen összefüggő, lassan, de folyamatosan épülő vonulatot alkotnának, melynek minden részecskéjében az univerzum van jelen, s ugyanakkor egy-egy kitüntetett lény (barát, pályatárs, ideál) személyes arcvonásait viselik. A Budapesti Őszi Fesztivál zenetörténeti jelentőségű eseményén, az akadémiai székfoglaló égisze alatt rendezett szerzői esten belelapozhattunk a Kurtág-oeuvre századvégi fejezetébe, s London, Edinburgh, Milánó elragadtatott koncertlátogatói után mi is meggyőződhettünk róla: a szépség, a morál, az etika érvényes útlevél a harmadik évezredbe. Megrendítően őszinték és meghatóan közvetlenek Kurtág kamarazenei albumlapjai, legyenek azok vokális ciklusok – mint a Hölderlin-dalokból elhangzott válogatás, illetve a Beckett-versekre és Chamfort-maximákra komponált sorozat –, vagy tisztán hangszeres opusok, mint a 70 éves Berényi Ferencet köszöntő cimbalomdarab, valamint a Jelek, játékok, üzenetek gyűjtőnevet viselő füzér, melyből 17 gyöngyszemet ismerhetünk meg ezúttal. Mégpedig konzseniális előadásban – és ez nem túlzás, csupán tényszerű megállapítás. A koncertet nyitó dalokat Kurt Widmer (bariton) a mesterségbeli tudás és a művészi intuíció olyan fokán énekelte, amit nehéz felülmúlni; ez a bravúr csupán egyvalakinek, nevezetesen Kurt Wid-mernek sikerült a műsort záró, vonóstrióval és ütőhangszerekkel kísért sorozatban (...pas á pas – nulle part...). Itt volt alkalma fenomenális képességeit csillogtatni Mircea Ardele-anunak is, aki óriási hangszerparkját látványosan kezelte – ellentétben az Orlando Ensemble tagjaival, akik viszont az ihletettség és az ökonómia páratlan esszenciáját valósították meg játékukban. Kurtág állandó munkakapcsolatban áll a három kiváló vonóssal: Hiromi Kikuchi (hegedű), Ken Hakii (brácsa), Metz István (gordonka). Az ember zavartan keresgéli a produkciójuk méltatásához illő szavakat, mert például azt a túlvilági, már-már testetlen, mégis sugárzóan meleg és telt hangzást, amivel az elhunyt Anneliese Nissen-Zsigmondy sírfeliratát megszólaltatták, csak madárszárnyak suhanásához, erdők párás leheletéhez, de leginkább egekbe küldött fohászhoz lehet hasonlítani. Ezek persze nem a zenekritika szokott retorikájához tartozó definíciók, azonban Orlandóék sem a korrektül kategorizálható kamarazenei világklasszisok nívóját képviselik, hanem többet annál: a kiválasztottság igencsak kevesek által megjárható lépcsőfokát. Ugyan mi mással is magyarázhatnám azt az aurát, amit a Cage em-lékére írt monológ (Elakadó szavak) Metz István lenyűgöző interpretációjában, a Ránki Györgynek ajánlott tüneményes pizzicato-polka a trió húrjain életre kelve árasztott szét a teremben?