A gonosz emberi arca

Mindenekelőtt a Vígszínház színpadáról, a televízió képernyőjéről s a mozivászonról ismertük arcát, jellegzetes hangját. Amióta szabadúszó, Rudolf Péter (képünkön) mind többet vállal szerepet vidéki együttesek produkcióiban. Pénteken este a miskolci közönséget örvendezteti meg, a Nemzeti Színház Shakespeare III. Richárd című bemutatójának címszereplőjeként.– Közhelynek tűnhet, mégis igaz: amíg a fővárosi teátrumokban délután kettő óra egy perckor már üresek a társalgók, addig egy vidéki társulatnál a színpadi próbát követően is együtt maradnak a játszók, s tovább beszélnek, gondolkodnak a darabról. Ennek köszönhetően lehetséges, hogy egyes problémák megoldásai a folyosón vagy a büfében születnek. Így is van ez rendjén, hiszen a III. Richárd előadására készülőknek nem is kellene mással foglalkozniuk, sem a bemutató előtt, sem azt követően jó ideig. Ez azonban nyilván nem adatik meg. – Zömében kedves fickókat jelenített meg filmen, színpadon egyaránt, így ismerte, szerette meg a közönség. Milyen gondolatokat keltett önben, amikor felkérték Richárd szerepére? – Mindenki – így én is – szeretem, ha szeretnek, s ez az elmúlt évtizedekben rengeteg energiámat emésztette fel. Örültem a miskolci felkérésnek, hiszen mindnyájan sokkal összetettebbek vagyunk a rólunk kialakult általános képnél. Amikor negyvenéves lettem, végeztem egy amolyan számvetésfélét, amelyből kiderült: mennyi, a Richárdhoz hasonló szerepet nem játszottam el, s milyen sok energiát igényelt tőlem, amint különböző helyzeteknek próbáltam megfelelni. A Vígszínházban rólam kialakult képet képtelen lettem volna szétverni, így szinte sorsszerűen távoztam. A mű olvastán világossá vált, hogy Richárd sármosan gyilkol, profi módon, akárcsak azok, akik minket gyilkolnak. Mindennapjainkban ők sem forgatják a szemüket, s nem a nem létező púpjuktól függ, hogy képesek bárkit hátba döfni. – A próbák folyamán szembesülnie kellett az önben meglévő III. Richárddal? – Minden, ugyanakkor mindannak az ellenkezője is megtalálható egyetlen személyiségen belül. Ameddig nem próbáltatsz meg különböző helyzetekben, addig nem tudhatod, ki az a környezetedben, akire rábízhatod azt a bizonyos pohár vizet a sivatagban. Nincs meg vajon mindannyiunkban Richárd? Hányszor teszünk magukban könnyelmű kijelentést: bár csak dögölne meg a másik. Richárd pontosan olyan, mint a környezete többi tagja, csak ő kimondja, hogy valójában milyen is. Ennek köszönhetően megszabadul skrupulusaitól. Ha bármelyikünket kinevezik főnöknek – még csak nem is királynak –, megváltozik a jelleme, viszonya a környezettel, s ezek a változások meglehetősen elenyésző esetben pozitívak. Ekkor kezdődik a félelem, a magány, a gyanakvás szülte gonoszság, és már vége is. – Az ön alakításában Richárd, ha nem is sármos, mindenesetre nem visel púpot, helyette húzza a lábát, s fél kezét szélütés bénítja... – Ilyennek festi le maga Shakespeare, míg púpról nem tesz említést. A lényeg másutt keresendő, ugyanis ezek a testi bajok nem tesznek valakit feltétlenül gonosszá. Választóvizek az életben az efféle szituációk, abban az értelemben, hogy vajon miként viselkedünk, ha ekkora ütések érnek. Döbbenetes, de mintha Shakespeare freudista lett volna, olyan szinten ágyaz meg hőse gonoszságának, sorolja fel motivációit. Ez természetesen nem menti fel Richárdot, de tudomásul kell venni, hogy a gonosznak nem annyira egyértelműen leegyszerűsített az ábrázata, mint megannyi tucat hollywoodi moziban láthatjuk. Tettei rosszak, nem a grimaszai.