Homonnay Zsolt rendezése intellektuálisan felépített, mégis mélyen emocionális. Finom arányérzékkel vezeti egymásba a Disney-féle mesevilág és a hugói tragikum rétegeit. A Notre Dame-i toronyőr történetének középpontjába azt a gondolatot állítja, amelyet maga Victor Hugo is megfogalmazott: a főszereplő nem Quasimodo, nem Esmeralda, hanem maga a Notre Dame. A templom nemcsak a cselekmény helyszíne, hanem szimbolikus test: a lélek, az idő és az emberi bűnök tanúja. A történet nemcsak Quasimodo és Esmeralda kitaszítottságáról, hanem mindannyiunk belső tüzeiről és gyarlóságairól szól.
A Notre Dame-i toronyőr világa
A pénteki premieren Sándor Péter megrázóan emberi Quasimodóként mutatta be, hogy a testi torzulás mögött valódi lelki finomság, gyermeki ártatlanság és szeretetéhség rejtőzik. Színészi és énekesi alakítása hitelesen mutatta meg a test és a lélek deformitása közti kontrasztot, a szeretet utáni szomjúságot és az önfeláldozás erejét. Széles Flóra Esmeraldája tűzben edzett nő, érzékeny és büszke, akiben egyszerre van életöröm és tragikum.
Földes Tamás Frollója pedig hideglelős portré: az elfojtás, a vágy és a bűntudat robbanó elegye. Kocsis Dénes (Phoebus) és Miklós Attila (Clopin) szintén erős jelenléttel és színészi tudatossággal gazdagították a produkciót. A vízköpők triója Nádasi Veronika, Angler Balázs és Petridisz Hrisztosz humorral és bölcsességgel egészítik ki a drámai feszültséget, miközben szimbolikusan a lelkiismeret hangjai.
A díszlet – Túri Erzsébet grandiózus, mozgatható építménye – valóban életre kel a színpadon. A mozgás és a koreográfia Simon István munkája, szerves része a darab szövetének. Az Operettszínház színpadán a tánc nem betét, hanem nyelv: a mozdulatok a szavakkal és zenével egyenrangúan mesélnek.
Alan Menken zenéje és Stephen Schwartz dalszövegei a jól ismert Disney-motívumok mögött most jóval mélyebb, drámaibb tónusban szólalnak meg. Tassonyi Zsolt zenei vezetésével a zenekar és kórus monumentális erővel teremti meg a Notre Dame akusztikus terét. A kórusbetétek szakrális hangzása szinte liturgikus magasságokba emeli az előadást. A vizuális világ és a fényterv Bodor Ákos munkája, ami szintén a történet szimbolikáját erősíti. A LED-falak képei nem öncélú díszletelemek, hanem a „tűz” motívumát, a vágy, pusztítás és megtisztulás szimbólumát viszik tovább. Különösen hatásos a máglyajelenet, ahol a táncosok mozdulatai magát a láng lobbanását idézik. A Notre Dame-i toronyőr az Operettszínház új korszakának méltó darabja: monumentális, érzékeny és őszinte.
