A magyarság erdélyi integritásának esélyéről

Amióta Romániában is szétpattant az önkényuralom bilincse, közvéleményünk érdeklődésének fókuszából kiszorult Erdély. Immár elképzelhetetlen olyan tömegeket mozgósító rendezvény, mint amilyen egy évtizede zajlott, mikor százezren tüntettünk az esztelen falurombolás ellen itt, Budapesten is. Kíváncsiságunk fogyatkozásáért a demokrácia hibái (jelesül az erősbödő közöny) mellett egyaránt okolható a némileg megalapozatlan bizakodás, valamint a csalódás. Az 1989-es nagy nekibuzdulás keltette remények hamisnak bizonyultak. Tőkés László hősi kiállása nyomán forradalomra számítottunk, melynek tüzén mindkét nemzetből (akkorra a szászság lényegében már elvándorolt, a cigányság pedig ott sem kovácsolódott nemzetté, noha számában rendkívüli módon gyarapodott), az erdélyi magyarságból éppúgy, mint a románságból kiég a salak. Mindössze egy ügyesen szervezett és látványosan kivitelezett puccsot láthattunk, aminek során leszámoltak ugyan az önkényuralom névadójával, rendszere ártó szellemének viszont tovább hódoltak. Az „oszd meg és uralkodj” elvén működő nacionalista diktatúra bukását nem követte érdemi kiegyezés a népcsoportok között. Szemléletbeni és kulturális közeledés helyett durván összecsaptak. A néhai Conducator politikai környezete befolyásos programpártokba tömörült, és egy „új honfoglalás” meghirdetésével (valamint gyakorlati kivitelezésének megkezdésével) az etnikai arányok módosítására törekszik. Mélyen beavatkozik a helybéliek életébe, s várakozá-sainkra cáfol. A Temesvár és Bukarest után még segélycsomagok alatt görnyedő, önkéntes adományaikkal teherautók sorát megpakoló segítőkész polgárok a marosvásárhelyi pogrom láttán kétkedve hallgatják a kormányzati jó szándék hivatalos megnyilatkozásait. Saját gondjaikba temetkeznek inkább, semmint hogy idejüket a szomszédságukban uralkodó zavaros politikai viszonyok elemzésével lopják. Tájékozatlanságból eredő jóhiszeműség is táplálja az érdektelenséget. Mintha egyes követelmények formális jelenléte már elegendő volna a demokráciához! Úgy vélekednek: ha megszűnik a rokonlátogatási tilalom, ha szabadon kóborolhatunk történelmi emlékhelyeinken, ha Erdély-szerte kaphatók magyar nyelvű újságok és könyvek, ha a helybéli magyarság képviselői is részesülnek a hatalomból, akkor elhárult a vész. Bízvást rájuk hagyhatjuk érdekeik védelmét, semmi dolgunk azon felül, hogy alkalomadtán lelkes szavakkal méltassuk a szatmári szilva zamatát. Pedig elhanyagolt, apró falvak fogadnak a Szilágyságban és Partiumban. Gyarapodásnak kevés a nyoma. A düledező kerítések mögött vedlett házak szerénykednek. Udvaruk csupa sár. Itt-ott kapirgál néhány szárnyas, komoly kertápolás, veteményezés nincs a beltéri földeken. Üres a határ is, a szántóterület nagyobbik fele ugar (egyes helyeken nyolcvan százalékhoz közelít már a műveletlen terület aránya). Óriási az infláció. A rossz utakon annyira körülményes, lassú és költséges a termények szállítása, hogy nem érdemes szorgalmatoskodni. Bentebb, a Székelyföldön ápoltabbak a helységek ugyan, dolog azonban ott sincs. Elvándorol az ifjúság. Amelyikük önállóságra törekszik, esetleg családalapításra szánja el magát, nemigen tehet mást. Először a közeli nagyvárosban próbálkozik, ám ott szívesebben látják a Regátból érkezőket. A fővárosba indul tehát, vagy külföldön keres megélhetést. Későbbi hazatérésre alig gondolhat, megtakarításait ugyanis sehová sem fektetheti be. Nincs olyan legális üzleti tevékenység ma Erdélyben, amire jövőt alapozhatnának. Megrendelések híján az avult technológiával dolgozó, hírhedten környezetromboló nagyüzemek leálltak, a termelőszövetkezetek pedig feloszlottak. Bőven jutna tér a magánvállalkozásoknak, ha volna tőke és kereslet, ám egyikkel sem kalkulálhatnak. Aki termelni óhajt, külföldön keres beruházót és biztos vevőt. Cserébe szaktudást, olcsó nyersanyagot, valamint döbbenetesen alulértékelt munkaerejét kínálja. Igaz, nem divat a hivalkodó fogyasztás, és a szegények tömegével szemben ritkán találkozhatunk gazdagokkal. Még a felkapott, méregdrága üdülőhelyek, mint a csodálatos klímájú Marosfő sem mutatnak többet egy karbantartott átlagos villanegyednél. Jobb kocsit alig látni, annál több rendszámtáblával feldíszített ló- és ökörfogatot. Esténként csordák torlaszolják el a falvak bejáratát. Kevés a géperejű jármű a földeken is. A tehenek, birkák, kecskék, sőt bivalyok láttán fellobbanó zöld kedélyt hamar lehűti a környezetszennyezés gondjainak megoldatlansága, valamint a külterjes gazdálkodás megannyi velejárója: a piacok hiánya és a fizetőképtelenség. Termelésük időnkénti viszszafogására kényszerülnek még a jó üzlet reményében invesztáló olasz, arab, török vállalkozók is. A helybéli munkások létbiztonsága felettébb kétes, alkupozí-ciója gyönge. Napi gondok között őrlődve és vonzó kilátások híján vajmi csekély foganatja lehet az erdélyi magyarok szervezete által oly sűrűn hangoztatott jámbor kívánságnak: ne hagyjuk el szülőföldünket! Az évszázados torzsalkodások, az 1848-as szabadságharc során elszenvedett vérfürdők, majd az első világháborús román betörés, azután Trianon mélyen beleégett a kollektív emlékezetbe. E borzalmak kegyes óhaja vagy a felvilágosult ész parancsára sem törlődnek ki onnét. Csupán attól haloványulnak valamelyest, ha a személyes élmények végre ellentmondanának az áthagyományozott tapasztalatoknak. Sajnos, nem nőhetett fel még az a nemzedék, amelyik megmenekedhetett volna a rémítő benyomásoktól. Az 1944-ben átélt kegyetlen vérengzések és a háromnapos szabadrablások, a „nagy vásárok” (bőséges tárgyi bizonyítékkal szolgálnak velük kapcsolatban a szomszédos falvak), máig nyomasztják az idősebbeket. A középkorúak közül még megmaradtak pedig úgy érzik, apránként szorították ki belőlük a szuszt. A fiatalság nem leli helyét, és – akár a kutya a vizet – örömest rázná le a múltat. Kézzelfogható eredményekre vágyik, gyakorlati siker után áhít, ám helyben nem juthat azokhoz. Új életeszményeket keres, félrelöki az annyi keservvel terhes, vereséget rejtegető hagyományokat. Tudatosan vagy szándéktalanul nyelvet és kultúrát váltana. Egy általa elképzelt modern, pragmatista világban próbál érvényesülni, noha az egyelőre csak vízió Erdélyben. Mondják: évről évre több a vegyes házasság, s még akkor is a többségi mentalitás érvényesül a kisebbségi rovására, ha a környezet lélekszáma esetleg az utóbbinak kedvezne. A beolvadást vagy – amint egyesek nevezik – visszatalálásukat gyökereikhez tevékenyen segítik a román nacionalista pártok. Sajtójuk és közszereplő értelmiségieik zöme az összetartozás érzésének kifejezéséhez nélkülözhetetlen ellenségképet leli meg bennünk. A leginkább anyanyel-véhez ragaszkodó magyarság 1989 után szinte bekábelezte Erdélyt. E vezetékrendszeren át ma friss hírszolgálatú, fiatalos ritmusú, szórakoztató román kereskedelmi és közszolgálati adók bombázzák a közönséget, amelyekkel szemben versenyképtelenek a mi nehézkes adásaink. Befolyásunkat a nagyközönség véleményének formálására lényegében elvesztettük. Utolsó szellemi végvárainkat, a templomot és az iskolát is veszély fenyegeti. Az egyházak vagyontalanok, lelkészük kevés. Ingatlanjaik visszajuttatása is merőben formai aktus. Minden fogadkozás és jogi procedúra ellenére mindössze néhány épületet sikerült eddig ténylegesen birtokba venniük. Szolgálóik többnyire korosak, a fiatalokkal nehezen találnak hangot. Alig hihető, hogy szűkös lehetőségeik dacára versenyre kelhetnének az állami eszközökkel támogatott román vallási mozgalommal. Ortodox templomépítési láz tombol ugyanis. Jószerivel nincs olyan magyarok lakta hely, ahol ne emelnének új katedrálist. Többnyire központi fekvésű helyen, a perspektívára és az udvarias tartózkodás követelményeire mit sem hajtva, évszázados műemlékek tövében vagy még inkább előtt. Nyilvánvaló misz-sziós szándékkal szerzetek és apácarendek telepednek be más etnikumú területekre, félreszorítván a katolikus, református, unitárius intézményeket. Az erdélyi magyarság politikai képviselőinek egyházügyi csatája vesztésre áll. Nagyobb kudarcot csupán a tanügyben könyvelhetnek el. Minden igyekezetük ellenére képtelenek elérni a magyar nyelvű állami egyetem visszaállítását, s kísérleteik hiábavalósága megosztja a szervezetek tagságát. És a baj nem jár egyedül: a magyar felsőoktatás hiányát megsínyli az alsó is. Törekvő szülők immár nem íratják gyermekeiket alsótagozatos iskoláinkba, mivel tudják, hamarosan úgyis különbözetit kell tenniük, hogy diplomához jussanak. Bár aggasztóan csökken a születések száma, még ennél is gyorsabban apad a magyarul tanulóké, ami egy évtized múltán akár fölöslegessé teheti az egyszer talán megalapítható felsőbb iskolákat. A vendégmunkás létforma bomlasztja a családokat, s az otthoni szó idővel elfakul. Amennyiben pedig a társalgás, a szerelem, a munka és a szórakozás nyelve sem magyar többé, az észjárás is átalakul. Talán nem kár érte. Talán megérett a változásra – noha korántsem valószínű, hogy ennek legjobb módja a feltétel nélküli idomulás. Történetileg indokolt a hajlam, tünetei mégis riasztóak. Amint egy helybéli nemrégiben megfogalmazta: balkanizálódunk. Csakugyan érzékelhető az élettempó lassulása. Csitul a tettvágy, a legendás szorgalom és ügyesség maholnap oda. Ha nem csak román heavy-metalt hallgatnának naphosszat, sokan hitvallás gyanánt harsoghatnák az ódon slágert: „nekünk így is jó”. Messziről jött emberként tanácsokat osztogatni ostoba felfuvalkodottságra vallana. Nagy bölcsen nem róhatunk vagy dicsérhetünk meg szorgalmáért, illetve hanyagságáért senkit, mivel indítékait nem látjuk, és szorongató körülményeit sem ismerjük pontosan. Jó lélekkel csupán saját teendőinket summázhatjuk. A biztató politikai deklarációknál fontosabb most az átgondolt, okos támogatás. Magyar nyelvű tankönyvekre és egyéb oktatási segédanyagokra (videóra, CD-re, parabolaantennákra) van szükség. Anyagiak terén nem is annyira a nyílt tőkebefektetés hiányzik – bár hite-leinkre akadna pályázó elég –, hanem piacaink megnyitása, az üzleti kapcsolatok kiépítése, illetve a hírek megosztása, hogy szilárdan megalapozhassák és önerőből fejleszthessék vállalkozásaikat. Erős középréteget kell felhizlalni ahhoz, hogy a magyarság megőrizhesse erdélyi integritását. A haszonnal gazdálkodó, módos polgár viselkedését utánozzák, és előbb-utóbb tartását is elsajátítják. Idézik szavait, követik kulturális szokásait, kedvteléseit. Amivel ismét lehetőség nyílik majd a kulturális verseny felvételére, méghozzá a jelenleginél előnyösebb helyzetből. Effélékről csak álmodozhat egy magánzó. Ám valami keveset az is tehet az ottaniakért, ki nem született nagyiparosnak, bankárnak vagy gazdag külkereskedőnek. Erdélyben ma elképesztően alacsonyak az ingatlanárak. Törvényes keretek között néhány százezer forintért elsőrangú nyaralóhoz juthat bárki. És biztos lehet abban, szívélyesen fogadják. Lélegzetelállító tájakban gyönyörködhet, és közben saját anyanyelvén szólhat. Megértik. Olcsón üdülhet, ami nemcsak számára előnyös, hanem mások megélhetését is segíti. És aki barangolt már arra, hangzatos szólamoktól többé nem bolondul el. Mert fölöslegesek a műdalok. Sírva vigadunk haszontalan. Erdély vár minket.