A sokszínűség hagyománya 226 határvidékről nézvést

Kiss Gy. Csaba
1999. 11. 19. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A multikulturalizmus kifejezés úgy érkezett meg Magyarországra, mintha fenyegetés volna. Intő ujj, amely figyelmeztet arra, hogy különböző kultúrájú, anyanyelvű és felekezetű embereknek szépen – egymást megértve – kell együttélniük. Üzenetként jött e terminus a mi tájainkra, a perifériára – a központból. A központból, ahol mindent jobban tudnak, a központból, amelynek intéseihez érdemes – hiszen mást úgyse tehetünk – alkalmazkodnunk. Ha valaki végigolvassa az utóbbi hét-nyolc esztendő honi sajtóját a multikulturális szót vadászva, gazdag zsákmányra lelhet. Unos-untalan emlegették a tömegtájékoztatás bajnokai, olyan rutinnal, mintha az évtizedek óta megszokott internacionalizmust akarták volna figyelmünkbe ajánlani. Azt már kevesebben tették hozzá, hogy Nyugat-Európában azokkal a bevándoroltakkal kapcsolatban született a kifejezés és a politikai-eszmei szándék, akik százezer- és milliószámra telepedtek meg a gazdaságilag legfejlettebb országokban a hatvanas évektől kezdve, akiknek többsége Afrikából és Ázsiából vándorolt oda, csábíttatva a kedvező konjunktúrától. Észak-Amerikában pedig a különböző civilizációs háttérrel, bőrszínnel bíró csoportok együttélésének módozatait kereső elmélet és gyakorlat szülte. Úgy tetszik, ebben a mi nehezen meghatározható Közép-Európánkban (talán nem is létezik ilyesmi, csak határvidék vagyunk, egyszer nyugati, más-szor keleti?) mindig kívülről kell magyarázatot keresni a saját kérdéseinkre. Pedig arról sem szabad megfeledkezni, hogy a modern nacionalizmus mifelénk szintén importáru volt, a modern népirtások, etnikai tisztogatások gyakorlatában meghatározó szerepük volt a kívülről érkező szuronyoknak. Van a toleranciának és a kölcsönös megértésnek is hagyománya a mi tájainkon, róluk megfeledkezni éppúgy magunkat félrevezető gesztus, mint Közép-Európát a türelmetlenség, a rasszizmus és a gyűlölet minden formájától mentesnek tartani. Magyarországon a „hely szelleme” XIX. és XX. századi történelmünktől vezettetve két, egymásnak ellentmondó dolgot üzen a következő évszázadnak. Az egyik a régi ország hagyománya. Én is szívesen idézem – csatlakozván Csáky Móric és Kósa László útmutató tanulmányaihoz – Csaplo-vics János Gemälde von Ungarn című kitűnő országleíró munkáját 1829-ből. Ebben a műben a szerző, akit joggal tart számon a magyar és a szlovák művelődéstörténet is, úgy beszél Magyar-országról, hogy ez a haza – Európa kicsiben. Vagyis több népnek, felekezetnek a közös hazája. Történészek, irodalomtörténészek sora mutatta be e többnemzetiségű ország gazdag belső kulturális kapcsolatainak a hálózatát, az együttélés és a kölcsönös megértés, a többnyelvűség mintáit. A nemzeti látószögű történetírás – mind a magyaroknál, mind a nem magyaroknál – egyoldalúan, lebecsülően szemlélte ezt az örökséget. Az volt a cél, hogy minél több hagyományt ki lehessen sajátítani, be lehessen bizonyítani, hogy ez vagy az a hős, politikus, író csak ehhez vagy csak ahhoz a nemzethez tartozott. Így lett a szigetvári hős, Zrínyi Miklós egyszer magyar, másszor pedig szláv Leonidász. A kicsivé zsugorodott Magyarország üzenete az első világháború nacionalista szellemű lezárása következtében a sérelmek és a revánsvágy üzenete. Nálunk éppúgy, mint szomszédainknál. Sokszoros energiával kellett bizonyítani az elveszített területekről, hogy a magyar nemzeti hagyomány részei, illetőleg ahhoz kellettek az érvek, hogy az új határok jogosságát bizonyítsák. Í gy azután folytatódott a történelmi emlékezet átírásának folyamata. Rákóczi Ferenc szabadságharca a „magyar” s nem a „magyarországi” (hungarus) hagyomány részeként kapott méltatást. A szlovák és a ruszin (ukrán) emlékezetformálók pedig egyszerűen kiiktatandónak ítélték ezt az örökséget saját közösségi emlékezetükből. Ami már-már szórakoztatóan érdekes: a nemzeti panteonba belekerülnek néhanapján ugyanazok a személyek, mint az említett szigetvári hős, vagy Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc mint a magyar balvégzet példái (nota bene: mindketten a horvát nyelvű irodalom nagyjai), Mátyás király és Hunyadi János – egyszer román, máskor magyar nemzeti viseletben. A kapcsolatok megteremtői, a közvetítők pedig háttérbe kerültek, kissé mint nemkívánatos, fölösleges személyek. Pedig a hungarus tradíció tartalmaz gazdag, közös latin nyelvű kulturális örökséget, tudományos irodalmat, szépirodalmat. Művelőiket külön-külön szoktuk számon tartani. Janus Pannonius a horvát középiskolai irodalomkönyvekben a horvát irodalom, a magyarokban a magyar irodalom fejlődésének, a reneszánsz – és a nemzeti – kultúrának fontos mérföldkövét jelenti. Sorolhatnám a későbbi korok két- és többnyelvű íróit, tudósait. Azt a kivételesen sokszínű és értékes hagyományt, amelyet nem lehet a múlt századi nemzeti látószögből, hanem csak az egész ország kontextusában vizsgálni. Ugyanígy a városi együttélésből következő kulturális modelleket sem. Keveset tud róluk az értelmiségi közvélemény, még kevesebb kerül be róluk a tankönyvekbe. Városok sorát jellemezte ez a többnyelvű, többfelekezetű hagyomány. Pozsony, Eperjes, Sopron, Pest-Buda, Temesvár iskoláinak, egyesületeinek története garmadával kínálja a példákat. Hogy miképpen lehetett méltányosan garantálni az egyes nyelvek, egyházak jogait. Sziklay László kutatásaiból tudjuk, hogy a múlt század első felében Pest-Buda több nép nemzetté válásának, nemzeti kultúrateremtésének volt meghatározó helye. Az egyetemmel, a középiskolákkal, az egyházakkal, a művelődési intézményekkel és a személyi kapcsolatokkal. Korántsem voltak olyan élesek a határok a nemzeti mozgalmak főszereplői, a politikusok, írók, tudósok között, amint azt a későbbi kézi- és tankönyvek magyarázzák. Viszonylag széles felülete volt a kultúrák találkozásának, a divatos szóval interkulturálisnak nevezett jelenségeknek. Voltak olyan területei is a régi Magyarországnak, ahol a kultúraművelő és -hordozó rétegek természetes szimbiózisban éltek. Ma-gyar–szlovák viszonylatban ilyen zóna volt például Bars, Hont, Nógrád, Gömör megyék kisvárosi és értelmiségi világa. Lehet, hogycsak a feudális viszonyok hosszú életével, a ritka szövésű polgárosodással, a városközpontok fejletlenségével magyarázható, ám korántsem bizonyos, hogy mindez elegendő magyarázat; az tény, hogy a XX. század elejére csekély változásokkal nagyjából megmaradt a történelmi ország felekezeti és anyanyelvi tarkasága, más szóval: az állami központosítás, a magyarosítás nem ért el átütő sikereket. Mindenképpen fölvetődik a kérdés, hozzájárultak-e ehhez, s ha igen, milyen mértékben, a régi ország mentális hagyományai. Érdemes volna összehasonlító elemzést készíteni a dualizmus kori Magyarország és a korabeli Franciaország vagy Olaszország nemzeti homogenizációs politikájáról. Mert kétségtelen, hogy egyszerűsítő az a fölfogás, amely fő tézisként a történelmi ország példás toleranciájára hivatkozik, de az is, amely démoni légkörű és erőszakos magyarosítást állít érvelése középpontjába. Ma is csak jámbor óhajként lehet megfogalmazni a múlt századi nacionalista szemléleti kereteken való túllépés igényét? Befejezésül néhány megjegyzést az együttélés és kulturális csere közösségi szubjektumairól. Mert világosan kell látni, hogy kulturális közösségek kapcsolatairól, együttéléséről van szó. A sokszínűség nem a színek elmosódását, föloldódását jelenti. A globalitás kihívásai közben a közép-európai népek szemében effajta aggodalom is megjelenhet, hiszen vannak tapasztalataik azokról az ideológiákról (és hatalmi rendszerekről), amelyek a saját partikularizmusukat elrejtendő univerzalizmusról szóltak. M egértés, dialógus csakis felek, partnerek között képzelhető el. Következésképpen a globalitásnak azok a szellemi papjai, akik a nemzet elavultságáról szónokolnak, a közösségi szubjektumok fölöslegességéről beszélnek, nem a dialógus barátai. Mi tapasztalatból tudjuk, hogy az, amit oly félrevezető szóval internacionalizmusnak mondtak, nem volt más, mint szovjet gyarmatosítás. Ami épp a népek közötti gyűlöletet táplálta. Soha nem volt olyan eredményes az elnemzetietlenítés, mint a kommunista totalitarizmus évtizedeiben; és a gyűlölet, az előítéletek táplálásának, szításának a következményeivel mindmáig szembe kell néznünk. Amíg nem vetünk számot ezzel a negatív örökséggel, nem mérjük föl a mentális károsodás mértékét, amíg nem készítünk számadást a kommunizmus koráról, addig nem tudunk eleget tenni a kölcsönös megértés, a kisebbségek megbecsülése normáinak sem.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.