A sokszínűség hagyománya 226 határvidékről nézvést

A multikulturalizmus kifejezés úgy érkezett meg Magyarországra, mintha fenyegetés volna. Intő ujj, amely figyelmeztet arra, hogy különböző kultúrájú, anyanyelvű és felekezetű embereknek szépen – egymást megértve – kell együttélniük. Üzenetként jött e terminus a mi tájainkra, a perifériára – a központból. A központból, ahol mindent jobban tudnak, a központból, amelynek intéseihez érdemes – hiszen mást úgyse tehetünk – alkalmazkodnunk. Ha valaki végigolvassa az utóbbi hét-nyolc esztendő honi sajtóját a multikulturális szót vadászva, gazdag zsákmányra lelhet. Unos-untalan emlegették a tömegtájékoztatás bajnokai, olyan rutinnal, mintha az évtizedek óta megszokott internacionalizmust akarták volna figyelmünkbe ajánlani. Azt már kevesebben tették hozzá, hogy Nyugat-Európában azokkal a bevándoroltakkal kapcsolatban született a kifejezés és a politikai-eszmei szándék, akik százezer- és milliószámra telepedtek meg a gazdaságilag legfejlettebb országokban a hatvanas évektől kezdve, akiknek többsége Afrikából és Ázsiából vándorolt oda, csábíttatva a kedvező konjunktúrától. Észak-Amerikában pedig a különböző civilizációs háttérrel, bőrszínnel bíró csoportok együttélésének módozatait kereső elmélet és gyakorlat szülte. Úgy tetszik, ebben a mi nehezen meghatározható Közép-Európánkban (talán nem is létezik ilyesmi, csak határvidék vagyunk, egyszer nyugati, más-szor keleti?) mindig kívülről kell magyarázatot keresni a saját kérdéseinkre. Pedig arról sem szabad megfeledkezni, hogy a modern nacionalizmus mifelénk szintén importáru volt, a modern népirtások, etnikai tisztogatások gyakorlatában meghatározó szerepük volt a kívülről érkező szuronyoknak. Van a toleranciának és a kölcsönös megértésnek is hagyománya a mi tájainkon, róluk megfeledkezni éppúgy magunkat félrevezető gesztus, mint Közép-Európát a türelmetlenség, a rasszizmus és a gyűlölet minden formájától mentesnek tartani. Magyarországon a „hely szelleme” XIX. és XX. századi történelmünktől vezettetve két, egymásnak ellentmondó dolgot üzen a következő évszázadnak. Az egyik a régi ország hagyománya. Én is szívesen idézem – csatlakozván Csáky Móric és Kósa László útmutató tanulmányaihoz – Csaplo-vics János Gemälde von Ungarn című kitűnő országleíró munkáját 1829-ből. Ebben a műben a szerző, akit joggal tart számon a magyar és a szlovák művelődéstörténet is, úgy beszél Magyar-országról, hogy ez a haza – Európa kicsiben. Vagyis több népnek, felekezetnek a közös hazája. Történészek, irodalomtörténészek sora mutatta be e többnemzetiségű ország gazdag belső kulturális kapcsolatainak a hálózatát, az együttélés és a kölcsönös megértés, a többnyelvűség mintáit. A nemzeti látószögű történetírás – mind a magyaroknál, mind a nem magyaroknál – egyoldalúan, lebecsülően szemlélte ezt az örökséget. Az volt a cél, hogy minél több hagyományt ki lehessen sajátítani, be lehessen bizonyítani, hogy ez vagy az a hős, politikus, író csak ehhez vagy csak ahhoz a nemzethez tartozott. Így lett a szigetvári hős, Zrínyi Miklós egyszer magyar, másszor pedig szláv Leonidász. A kicsivé zsugorodott Magyarország üzenete az első világháború nacionalista szellemű lezárása következtében a sérelmek és a revánsvágy üzenete. Nálunk éppúgy, mint szomszédainknál. Sokszoros energiával kellett bizonyítani az elveszített területekről, hogy a magyar nemzeti hagyomány részei, illetőleg ahhoz kellettek az érvek, hogy az új határok jogosságát bizonyítsák. Í gy azután folytatódott a történelmi emlékezet átírásának folyamata. Rákóczi Ferenc szabadságharca a „magyar” s nem a „magyarországi” (hungarus) hagyomány részeként kapott méltatást. A szlovák és a ruszin (ukrán) emlékezetformálók pedig egyszerűen kiiktatandónak ítélték ezt az örökséget saját közösségi emlékezetükből. Ami már-már szórakoztatóan érdekes: a nemzeti panteonba belekerülnek néhanapján ugyanazok a személyek, mint az említett szigetvári hős, vagy Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc mint a magyar balvégzet példái (nota bene: mindketten a horvát nyelvű irodalom nagyjai), Mátyás király és Hunyadi János – egyszer román, máskor magyar nemzeti viseletben. A kapcsolatok megteremtői, a közvetítők pedig háttérbe kerültek, kissé mint nemkívánatos, fölösleges személyek. Pedig a hungarus tradíció tartalmaz gazdag, közös latin nyelvű kulturális örökséget, tudományos irodalmat, szépirodalmat. Művelőiket külön-külön szoktuk számon tartani. Janus Pannonius a horvát középiskolai irodalomkönyvekben a horvát irodalom, a magyarokban a magyar irodalom fejlődésének, a reneszánsz – és a nemzeti – kultúrának fontos mérföldkövét jelenti. Sorolhatnám a későbbi korok két- és többnyelvű íróit, tudósait. Azt a kivételesen sokszínű és értékes hagyományt, amelyet nem lehet a múlt századi nemzeti látószögből, hanem csak az egész ország kontextusában vizsgálni. Ugyanígy a városi együttélésből következő kulturális modelleket sem. Keveset tud róluk az értelmiségi közvélemény, még kevesebb kerül be róluk a tankönyvekbe. Városok sorát jellemezte ez a többnyelvű, többfelekezetű hagyomány. Pozsony, Eperjes, Sopron, Pest-Buda, Temesvár iskoláinak, egyesületeinek története garmadával kínálja a példákat. Hogy miképpen lehetett méltányosan garantálni az egyes nyelvek, egyházak jogait. Sziklay László kutatásaiból tudjuk, hogy a múlt század első felében Pest-Buda több nép nemzetté válásának, nemzeti kultúrateremtésének volt meghatározó helye. Az egyetemmel, a középiskolákkal, az egyházakkal, a művelődési intézményekkel és a személyi kapcsolatokkal. Korántsem voltak olyan élesek a határok a nemzeti mozgalmak főszereplői, a politikusok, írók, tudósok között, amint azt a későbbi kézi- és tankönyvek magyarázzák. Viszonylag széles felülete volt a kultúrák találkozásának, a divatos szóval interkulturálisnak nevezett jelenségeknek. Voltak olyan területei is a régi Magyarországnak, ahol a kultúraművelő és -hordozó rétegek természetes szimbiózisban éltek. Ma-gyar–szlovák viszonylatban ilyen zóna volt például Bars, Hont, Nógrád, Gömör megyék kisvárosi és értelmiségi világa. Lehet, hogycsak a feudális viszonyok hosszú életével, a ritka szövésű polgárosodással, a városközpontok fejletlenségével magyarázható, ám korántsem bizonyos, hogy mindez elegendő magyarázat; az tény, hogy a XX. század elejére csekély változásokkal nagyjából megmaradt a történelmi ország felekezeti és anyanyelvi tarkasága, más szóval: az állami központosítás, a magyarosítás nem ért el átütő sikereket. Mindenképpen fölvetődik a kérdés, hozzájárultak-e ehhez, s ha igen, milyen mértékben, a régi ország mentális hagyományai. Érdemes volna összehasonlító elemzést készíteni a dualizmus kori Magyarország és a korabeli Franciaország vagy Olaszország nemzeti homogenizációs politikájáról. Mert kétségtelen, hogy egyszerűsítő az a fölfogás, amely fő tézisként a történelmi ország példás toleranciájára hivatkozik, de az is, amely démoni légkörű és erőszakos magyarosítást állít érvelése középpontjába. Ma is csak jámbor óhajként lehet megfogalmazni a múlt századi nacionalista szemléleti kereteken való túllépés igényét? Befejezésül néhány megjegyzést az együttélés és kulturális csere közösségi szubjektumairól. Mert világosan kell látni, hogy kulturális közösségek kapcsolatairól, együttéléséről van szó. A sokszínűség nem a színek elmosódását, föloldódását jelenti. A globalitás kihívásai közben a közép-európai népek szemében effajta aggodalom is megjelenhet, hiszen vannak tapasztalataik azokról az ideológiákról (és hatalmi rendszerekről), amelyek a saját partikularizmusukat elrejtendő univerzalizmusról szóltak. M egértés, dialógus csakis felek, partnerek között képzelhető el. Következésképpen a globalitásnak azok a szellemi papjai, akik a nemzet elavultságáról szónokolnak, a közösségi szubjektumok fölöslegességéről beszélnek, nem a dialógus barátai. Mi tapasztalatból tudjuk, hogy az, amit oly félrevezető szóval internacionalizmusnak mondtak, nem volt más, mint szovjet gyarmatosítás. Ami épp a népek közötti gyűlöletet táplálta. Soha nem volt olyan eredményes az elnemzetietlenítés, mint a kommunista totalitarizmus évtizedeiben; és a gyűlölet, az előítéletek táplálásának, szításának a következményeivel mindmáig szembe kell néznünk. Amíg nem vetünk számot ezzel a negatív örökséggel, nem mérjük föl a mentális károsodás mértékét, amíg nem készítünk számadást a kommunizmus koráról, addig nem tudunk eleget tenni a kölcsönös megértés, a kisebbségek megbecsülése normáinak sem.