Akiért a harang szól

„Az élőket szólítom, a halottakat elsiratom, és megtöröm a villámokat” – idézte a harangszentelés rítusának ősi szövegét a politikai foglyok helyi szervezetének vezetője azon az ökumenikus istentiszteleten, amelyet az ’56-os forradalom ünnepének alkalmából tartottak Makón, a volt püspöki kápolnában. „Szólít a harangszó minket most is, hogy emlékezzünk elesett hőseinkre, 1956 őszének halottaira, akik életüket adták zálogba a sorsnak, az eljövendő generáció eljövendő szabad életének kiváltására” – folytatta, majd arról beszélt, hogy a holtakat el kell siratni, de azzal a hittel, hogy nem tékozolhatjuk el ránk hagyományozott erkölcsi tőkéjüket. Ahogy a régi harangok szava megtöri a villámokat, úgy kell ma megküzdeni az erkölcsi érzék tompulásával, amely erényt bűnnek, bűnt erénynek hazudik, amely tolvajt hősnek, hőst tolvajnak kiált ki, és amelynek a nemzeti érzés idejétmúlt vagy nevetséges. A mai villámok létünket akarják elpusztítani, és ha élni akarunk, magyarként és emberként, meg kell tűrni az erejüket. Rövid bevezetőjét egy valaha harangokra vésett latin szólással fejezte be: „Non tacebo! – nem hallgatok!” Makón, az ’56-os mártír hőseiért immár nyolcadik alkalommal megtartott ökumenikus istentisztelet egyházi szónokai, Kotormán István református lelkész és Nagy Ferenc római katolikus plébános sem hallgattak az igazságról: a szent lecke, az imádságok és zsoltárok között valamennyi szóló érintette 1956 erkölcsi tanítását, mának szóló üzenetét. Az ökumenikus megemlékezést Jámbor Zoltán, a POFOSZ városi szervezetének elnöke kezdeményezte 1991-ben, és elgondolása találkozott Katona Pál római katolikus esperes, Kéki Imre református lelkész, Janka György görög katolikus plébános szándékával is, akik szívesen ajánlották fel templomukat és közreműködésüket. Makón – ha nem is történtek véres események – sok ember szívében él elevenen 1956 emléke, és ebben a félig református, félig katolikus, kis részben görög katolikus és elenyésző számban evangélikus lakosságú városban régi tradíciói vannak az ökumenikus gondolatnak is. A temesvári forradalom idején tartott megemlékezésen, vagy Tőkés László igehirdetésén zsúfolásig megtelt a református ótemplom, és nem tudni, melyik keresztény felekezet tagjai voltak ott többen. De jönnek sokan az ’56-os ökumenikus istentiszteletre is, amely 1996 óta része a városi programnak. Az ünnepélyes keretek között lezajló eseményt az teszi különösen jelentőssé, hogy az emlékező idősek mellett szép számmal vesznek részt benne fiatalok: a katolikus és református cserkészek, diákok is a város több iskolájából. A szertartás végén a cserkészek égő gyertyákat – idén egy szál virágot is – adnak a templomajtón kilépők kezébe, akik így vonulnak a közeli emlékműhöz. A forradalom negyvenedik évfordulóján felavatott 1956-os emlékjel majdnem ugyanott van, ahol azon a nevezetes őszön a makóiak ledöntötték a szovjet emlékmű hivalkodóan magas, márványból és bronzból készült csillagos obeliszkjét. A hatalom nem késlekedett a visszaállítással, és utána több mint három évtizedet kellett várni végleges eltűnésére. A bárddal faragott kopjafák egy füves halom tetején állanak, egyszerűségükben is monumentálisan, méltó emlékeként a nagy időknek. Tövükben miniatűr zászlóerdő jelzi: korábban már jártak itt gyerekek, akik saját készítésű, nemzetiszínű papírlobogókat tűzködtek a zöld gyepszőnyegbe.