Az aktív szépség

„A műalkotás a rendbeszedett szépség: aktív szépség... A művészi alkotás: ház, gép, asztal, pénzintézet, politikai szervezkedés, fényreklám vagy festmény, egy űrt tölt be, amely őt várta, ez egyben létjogosultsága is.” A XX. századi belga művészet egyik legjelentősebb alakja írta a fenti mondatot a századelőn, s kortársai különös módon magyar avant-gardista folyóiratban, Kassák Lajos Dokumentum című lapjában is olvashatták. Számos mű, dokumentum társaságában ez a lapszám is ott látható a brüsszeli kiállításon, amely a Magyar avantgárd 1915–1925 címet viseli, s amely a századelő belga és magyar művészete közötti kapcsolatokra is rávilágít. – Amilyen jelentős kultúránk külföldi bemutatása szempontjából az Europa-lia, oly sok vita előzte meg vendégek és vendéglátók között: mit érdemes bemutatni, mire „jön be” a közönség. A magyar avantgárd kiemelkedő alkotásai három hónapon át vendégeskednek Brüsszelben. Mi az oka, hogy a téma iránt erősen érdeklődnek Belgiumban? – Elsősorban talán az, hogy olyan művészeknek köszönhetően jött létre, akik közül sokan bekapcsolódtak a nemzetközi művészeti életbe, néhányan pedig – elsősorban Moholy-Nagy László – a legjelentősebb alkotók egyike, ma is vonzza a közönséget a világ minden pontján – magyarázza Bajkay Éva, a Magyar Nemzeti Galéria grafikai osztályának vezetője, a kiállítás rendezője. – A vendéglátók biztosra akartak menni, nem akartak például szeceszsziót bemutatni, hiszen a nagyszerű belga szecesszióval nehéz állni a versenyt, elég nagyot bukott az Europalia tavalyi vendége, Csehország szecessziós kiállítása is. – Mennyiben befolyásolta a döntést, hogy a magyar kiállításnak egy nagy belga bank, a BBL – Ban-que Brusselles Lambert – adott helyet? – Ez a bank gyűjteményét, kiállításait illetően is a XX. századi művészetre szakosodott – ezért nem akarták Nagybányát bemutatni. Az a korszak érdekelte őket, amelyben „felnőt-tünk” az európai színvonalhoz. Nevek, amelyekkel az ismeretlen magyarokra is be lehet csalogatni a közönséget. A varázsszó Moholy-Nagy László neve volt. – Az ő munkássága nem ér véget 1925-tel, ahogy másoké jóval 1915 előtt kezdődött. A korszakhatárok miatt a magyar avantgárd több, nemzetközileg ismert képviselőjének bemutatásáról le kellett mondani. – Választásunk azért esett az adott tíz év művészetére, mert a magyar és a belga művészet között ekkor szoros kapcsolatok alakultak ki – nem kis részben a különböző folyóiratokon keresztül. 1915-tel indult Kassák első lapja, A Tett és 1925-ben zárult a Ma, ez az időszak a hasonló belga lapok virágkora is – Ca Ira, Het Overzicht, De Driehoek, 7 Arts. Az érdeklődés kölcsönös volt: publikálták, kommentálták egymás munkáit. Brüsszel, ahová Kassák is eljutott ifjúkori vándorútján, Párizs felé közbülső állomás volt. De fontos láncszemet jelentett a holland De Stijl című folyóirat, és még fontosabbat a berlini Der Sturm. A húszas évek elejének berlini pezsgése vonzotta a magyar és belga művészeket. Kapcsolatrendszerük ott teljesedett ki. Ez a nyitottság, sokfelé tájékozódás különösen aktuálissá teszi az akkori műveket: napjainkban újra felértékelődtek a kommunikáció lehetőségei, az európaisághoz kötődő értékek. – A bemutatott nyolc magyar művész legtöbbje hosszú időszakot töltött külföldön, műveik jó részét külföldi gyűjtők vásárolták meg, vagy akkor kerültek ki az országból, amikor – az ötvenes-hatvanas években – az itthoni közgyűjtemények nem érdeklődtek irántuk. Össze lehet egyáltalán állítani Budapestről reprezentatív válogatást az 1915–25 közötti magyar avantgárd művészetről? – A kiállítás jó alkalom annak megmutatására, hogy igen. Nem igaz, hogy Magyar-országon nincs elég kvalitásos alkotás a bemutatott művészektől. Az itthonról kivitt 170 alkotás döntő többsége a Magyar Nemzeti Galériáé – sokat az állandó kiállításról hoztunk el, de kölcsönzött műveket, dokumentumokat a pécsi Modern Képtár, a Szombathelyi Képtár, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Kassák Múzeum, s több magángyűjtő is. Huszár Vilmos-műveket Hollandiából kaptunk kölcsön, Hamburgból Bortnyik-csendéletek érkeztek, Mattis-Teutsch-munkák német, holland és belga kollekciókból. A belga szervezők nem tudtak Moholy-Nagy-műveket kölcsönözni, nekünk sikerült a kölni és a bécsi Ludwig Múzeumtól és a művész USA-ban élő lányától. – Méltó-e az anyag értékéhez a kiállítótér? Vannak-e már jelzések a tárlat sikerét illetően? – Mivel a bank állandó kiállítási termének a felújítása nem készült el, a tárlatot egy kétszintes csarnokban rendeztük, amelyet üvegfalak határolnak. Ezt paravánokkal kellett beépíteni, biztosítani a megfelelő klímát – végül kiváló installáció született. Szürke és narancsvörös felületek váltakoznak, egy-egy kiállítónak egy-egy terem jutott, s külön helyet kaptak a dokumentumok, s a párhuzamot jelentő belga alkotások. A fogadótérből nyíltak a Kassák Lajos, Moholy-Nagy, Bortnyik Sándor, Mattis-Teutsch János munkásságát bemutató terek, a felső szinten kapott helyet az Uitz-, Tihanyi-, Nemes Lam-pérth-, Huszár-összeállítás. A belga közönség előtt valójában majdnem mindannyian ismertek, „felfedezésről” talán Uitz és Bortnyik esetében lehet beszélni. A sajtó kitett magáért, és sokan jelentek meg a megnyitón is. A kiállítás látogatottsága azóta is jó, az Europalia munkatársaitól most hallottam: a látogatók száma meghaladja a Made in Hungary című, száz év magyar fotográfiáját bemutató kiállításét. A Brepols kiadó jóvoltából 250 oldalas kötet is megjelent francia és flamand nyelven, 164 színes és 80 fekete-fehér reprodukcióval.