Csodálatos világ 226 unokáink örökségének ígérete

Igazi harmadik évezredi törekvés. Általa hazánk az élővilág védelmének lüktető nemzetközi központja lehet. A nemzetközi érdeklődés előterébe kerülhetünk, és a magunkra vállalt küldetés elismerést kelthet más népekben, figyelemre méltó hatást válthat ki az összekuszált értékek útvesztőjében tévelygő fiataljainkban, értelmes alternatívát kínálva nekik.Aki tud róla, támogatja az elképzelést, így az államfő, két miniszter, az óbudai polgármester és a főépítész, a fővárosi főépítész és több, nemzetközileg elismert szaktekintély. Óbuda önkormányzata szívesen adna területet. A megvalósuláshoz azonban ennél sokkal több kell. Az ötlet abból a hétköznapi megfigyelésből ered, hogy az ember ősidőktől fogva kényszert érez rá, hogy jeleket hagyjon maga után, létezésének nyomait. Ilyenek a barlangrajzok, a fák törzsébe vésett monogramok, a falfirkák, valamint egyéb alkotások, még a pengével felszabdalt metróülések is. Alkotóik érzéseit, indulatait, szándékait, vágyait fejezik ki ezek a jelek. Figyelmeztetnek bennünket, és árulkodnak a kor társadalmáról. Ugyanakkor hatnak is rá. Az ember, a társadalom és az élővilág mellett a természet élettelennek nevezett része is ad jelet számunkra. Az őserdők pusztulása, a tengerek, a levegő, az atmoszféra szennyezettsége mind ilyen üzenet. Az élet feltételeinek romló állapotáról egyre több jel tanúskodik. A modern társadalom – a rázúduló információáradattól szédelgő – embere elbizonytalanodva próbál támpontokat találni. Eközben sajnálatosan és vészes gyorsasággal veszíti el képességét az említett jelek, üzenetek érzékelésére és értékelésére. Fel kell tehát erősíteni ezeket a létfontosságú jeleket, meg kell tisztítani az értelmezést zavaró „zajoktól”, és nagy energiával, koncentráltan kisugározni őket. Ez lesz az elképzelt park feladata, amelybe a világ országaiban megtervezett, elkészített és rendelkezésünkre bocsátott, művészi színvonalú „jelek” kerülnének. Jelek, amelyek figyelmeztetnek, és jelek, amelyek növelik az ember(i)ségbe, a jövőnkbe vetett bizalmunkat, hitünket, egyben színvallásra és helytállásra ösztönöznek bennünket. Miért park? Hogy növelje a társadalommal való érintkezés felületét, és hogy helyet adjon az említett jeleknek. A terveknek megfelelően a park bejáratánál emlékmű hirdetné több nyelven egy nemzetközi dokumentum létezését, amelyben a világ országai az ezredfordulón fogadalmat tettek: az elkövetkező nemzedékek iránt érzett felelősségtudattól és attól a céltól vezérelve, hogy az emberiség megérje a következő ezredfordulót, mindent elkövetnek a környezet – szűkebb értelemben az emberi környezet –, az élővilág védelme, az élet feltételeinek javítása érdekében. Ez az – egyelőre képzeletbeli – fogadalom felelősségünk elismerése, egyben gyermekeink és unokáink örökségének ígérete lesz. A tervek szerint a parkban látható lenne néhány bizonyíték a „perhez” (utókor kontra jelenkor), ezenkívül egy műhold, amely környezetünk állapotát vizsgálta, egy kiszuperált búvárhajó, amely a tengerek mélységeit kutatta és még sok-sok műszaki és művészi csoda. A létesítmény mindezek ellenére nem múzeumként képzelhető el, sokkal inkább élő szellemi műhelyként. Ez utóbbit szolgálnák a konferencia-, olvasó- és előadótermek, a szabadtéri színpad. Tudósok, aktivisták és hétköznapi emberek, a környezet védelmében munkálkodók adnak itt találkozót egymásnak, biztosítva a sajtónyilvánosságot. Szónoki emelvény állna mindazok rendelkezésére, akiknek mondanivalójuk van, akik nyilvánosságra kívánják hozni gondolataikat. A park vezetése gondoskodik arról, hogy biztosítsa is ezt a nyilvánosságot hangerősítéssel, hang-, illetve videofelvételek készítésével és közrebocsátásával, hogy az értékes gondolatok célba jussanak, hatóerővé válhassanak. A szándék szerint olyan szellemi erőforrásokat vonz magához a létesítmény, amelyek biztosítékául szolgálnak a széleskörűen hasznos és hatékony munkának. A parkban lenne egy félkész fal a falfirkák, és néhány kipusztult fa a vésések számára. Ezek hatásosan ellenpontoznák a park által képviselt eszmeiséget. Lehetne a parknak egy kimondottan nemzeti vonatkozású része is, amely azokat a hazai kiválóságokat mutatná be, akik az emberek, az emberiség és az emberi értékek fennmaradása érdekében fejtik ki tevékenységüket, hoznak létre maradandó értékeket. Az elképzelések szerint működne itt egy úgynevezett nemzetközi társadalmi bíróság, amely ajánlásokat dolgozna ki az emberi környezetet veszélyeztető országokkal, szervekkel és személyekkel szembeni szankciókra. A park céljainak megvalósításába szeretnénk bevonni mindenkit, aki érzi a felelősségét és – aki még nem. Felkérnénk a hazánkba látogató minden illusztris vendéget – művészt, tudóst, sportolót, közéleti személyiséget –, hogy helyezzen el a parkban egy tárgyat, jelet vagy üzenetet az utókor számára. Ezeket a park kiállítási termében tárnánk a látogatók elé. Jó alapul szolgálhatnának egy adott történelmi időszakban érvényes értékideálok szemléltetésére. E tárgyakból időnként néhányat nemzetközi nyilvánosság előtt elárvereznénk, és a befolyt összegből egy alapot hoznánk létre, amely segítené törekvéseink megvalósítását, biztosítaná, hogy elismeréseket, díjakat adhassunk az arra érdemes személyeknek, pályázatokat írhassunk ki és díjazhassunk. Az emberiség, miközben az élet feltételeit súlyosan érintő tetteivel meghatározza a következő nemzedékek természeti és társadalmi környezetét, fokozatosan adja át az örökül hagyott világot az utódoknak. Ez a fokozatosság az oka annak, hogy az örökül hagyás pillanata az „örökösök” számára megfoghatatlan, része hétköznapi életünk megszokott történéseinek. Ma már egyértelműen bizonyított, hogy a technika századai egyre több és mélyebb sebet ejtenek életünk anyagi és szellemi közegén. Utódainkra tehát egy romló állapotú világot hagyunk. És ez ellen ők sem tehetnek semmit. Az ezredfordulón át kell gondolnunk felelősségünket, levonnunk eddigi létünk tanulságait, és ezek alapján átértékelnünk tennivalóinkat a világban. Mindez ma még csak elképzelés. Mindannyiunk közös érdeke és feladata, hogy a terv valóra váljon.