Egy demokrata dilemmái

Az eldöntendő kérdés röviden úgy szól, hogy a társadalom életét, egyes szektorainak működését mennyiben bízzuk a demokratikus állam meghatározására, vagy ezzel szemben inkább az egyes szektorok, társadalmi alrendszerek belső önvezérlő mechanizmusaira. Ha az európai társadalomfejlődés hosszú, több évszázados trendjeit nézzük, akkor egyértelműen az a kép bontakozik ki, hogy az egyes funkcionális alrendszerek egyre inkább kibontják önálló logikájukat, belső értékelési mechanizmusaikat, és hatékonyabban tudják ellátni önvezérléssel az össztársadalom számára a funkciókat. A gazdaság a piaci önvezérlésre állt át, ahol a rentábilis/nem rentábilis a tevékenységek értékelésének kizárólagos irányítója; a tudomány kibomlásával az igazi/hamis dimenzióban való értékelés uralja el a valóság faggatását, és ez az értékelés minden más érzékelést igyekszik háttérbe szorítani (ezt nevezzük a tudós elfogulatlanságának); a jognál a jogos/jogtalan értékelés szorít ki minden más szempontú értékelést, és még lehetne tovább sorolni az önálló logikák kibomlását. Ezzel a fejlődéssel egyre hatékonyabban tudják ellátni a társadalom funkcionális alrendszerei feladataikat, és az össztársadalom a kialakult bonyolult feltételek között is rugalmasan képes megoldani a felmerült problémákat. Utólag azt lehet mondani, hogy az állampárti szocialista társadalmi szervezés 70 éves lét utáni csődje e fejlődési trend megfordításából eredt, és a társadalom önszerveződő erőinek öszszetörése – a vaskézzel irányított központosított fejlesztés és iparosítás érdekében – egy idő után modernizációs zsákutcába vezetett. E tapasztalat tehát már előttünk áll, amikor a demokratikus állam feltételei között kell állást foglalnunk az „állami vezérlés kontra alrendszerek önvezérlése” dilemmában. Mennyiben törekedjünk arra, hogy a most már demokráciára átépített állam részletes törvényhozással és irányító-felügyelő állami szervekkel irányítsa a banki-pénzügyi szférát, az egyetemi-kulturális szférát, az egészségügyi szférát, a közvéleményt formáló tömegkommunikációs szférát stb., vagy ezzel szemben engedjük meg inkább belső önvezérléssel való működésüket? Hogy kissé szubjektívebb hangvételt üssek meg, hadd jelezzem, hogy számomra ez a kérdés 1989 után közvetlenül fel sem merült, és az évszázados modernizációs trendek, illetve a zsákutcás állampárti rendszer szembenállását ismerve evidens volt az önálló alrendszerlogikák és önvezérlések kibontásának szükségessége. Néhány hete a Világosság című folyóiratban egy tanulmány a versengő egyetemi rendszer modelljéről akkor kifejtett nézeteimet „ultraliberálisként” értékelte, és tényleg számomra egyértelmű volt, hogy ahol lehet, mindenütt önvezérlések működjenek, mindenhol piacok (sajtópiac, művészeti piacok, pénzpiacok, oktatási piac stb. – a szűkebben vett gazdasági piacokon túl is) épüljenek ki, mert a hatékonyságot és a rugalmas átépüléseket jobban tudják biztosítani. Még mindig emlékszem az első meglepetésemre, ami kikezdte ezt a meggyőződésemet már az 1990-es év első heteiben, amikor egy fél évet külföldi tanulmányúton töltve néhány napra hazalátogattam, és a tanszékemen feldúlt arccal szörnyülködtek kollégáim, hogy az SZDSZ az egész sajtót uralja, és egyszerűen lehengerlik a nyilvánosság előtt azt, aki szembeszegül velük. Nem is igazán értettem, hogy mit akarnak ezzel mondani, hisz néhány napos ittlét alatt láttam, hogy végre sajtószabadság van, megszűnt a Pártközpont kézi vezérlése a sajtó felett. Ebben az élményben azonban már benne volt minden, amely később – alaposabb tapasztalatok fényében – az önvezérlések teljessé tételének és az állam visszaszorításának követelését viszszafogta bennem. Annak felismerése, hogy például a bankár-pénzügyi körök, a sajtó és a tömegmédiumok vezetői köreinek nagy többsége, a szellemi-kulturális szférák domináló pozícióinak elfoglalói egészen szűk társadalmi csoportokból kerülnek ki, és e szférák önvezérlését – öntudatlan módon is – e csoportok politikai érdekei és véleményei szűrőjén át valósítsák meg, hamar rádöbbentett arra, hogy bonyolultabb az „állam kontra önvezérlések” kérdésében dönteni, mint az 1989 előtt látszott. Ha ugyanis az állam például teljesen magára hagyta volna a tömegmédiumokat a 90-es évek elején abban az állapotban, amikor a „médiamunkások” vezető köre, zömmel a legmilitánsabb szabad demokrata hittel rendelkezett, és a média iránt érdeklődő pénztőke is igen nagy részben ugyanebből a társadalmi csoportból került ki, akkor az „önvezérlés” és a „sajtószabadság” leple alatt a legteljesebb médiahatalom épült volna ki. Az Antall-kormány, de később részben a Horn-kormány is észlelte ezt a problémát, és állami közbelépésekkel útjába áll a médiák szabad demokrata elfoglalásának. (Aki néhányszor megnézte fénykorában a TV3 esti híradóit, az képet kaphatott, hogy mi lett volna, ha Balóék megkapják az egész országban kiválóan fogható tv2 csatornát...) E szituáció fényében kellett újragondolni a többi szféra önvezérlésének támogatását is. Az önvezérlés ugyanis mindenhol csak akkor tud torzulás nélkül működni, ha belső versengő csoportok léteznek, és csak így tud hatni elfogulatlanul az adott társadalmi alrendszer funkcióját ellátó értékelés. Ahol azonban egy csoport monopolhelyzetbe kerül, ott az önvezérlés leple alatt a társadalom feletti uralmat tudja megszerezni ez a csoport, ha az állam kivonul innen. Megfigyelhető volt az elmúlt években, hogy a leghangosabban azoknak a társadalmi csoportoknak a képviselői követelték nálunk az állam kivonulását a médiából, a banki-pénzügyi szférából, a jogi szférából, a szellemi-kulturális szférából stb., akiknek a dominanciája már adott volt. Így az állam kivonulása szabad kezet ad e szférák saját érdekeik szerinti irányításának és működésének. Néhány esetben a követelés még azzal volt megtoldva, hogy az állam csak a pénzt adja a működéshez, de máskülönben hagyja békén őket. (Ez a legtisztábban a médiatörvény előkészítési vitáiban jött ki: „adjuk oda a médiát a szakmának” és a kizárólag a „szakma képviselői” által alkotott kuratóriumok irányították volna a rádiót és a televíziót. Miközben a „szakmák” képviselői igen nagy többséggel a legmilitánsabb szabad demokrata háttérértelmiség tagjai voltak máskülönben.) De ugyanígy megfigyelhető volt, hogy más szférákat is annak függvényében támogattak egyes politikai pártok, hogy azokban milyen arányban dominálnak az ő politikai érdekeiket, értékeiket valló csoportok. Például a 90-es évek első felében a felső bíróságok vezető pozícióiban úgy tűnt, hogy jobban megmaradtak – már csak szocializációjuk miatt is – a szocialisták véleményéhez húzó bírák, és ez is ösztönözte a Horn-kormány igazságügyi politikáját abban, hogy kivegye a bírói kar feletti felügyeletet a kormány alól, és önálló korporatív testület kezébe adja át a felügyeletet. Összességében tehát azt lehetett látni, hogy az „állam kontra önvezérlések” dilemmában az egyes szférák belső kiegyensúlyozatlansága és belső átpolitizáltsága miatt azok a csoportok harcoltak az önvezérlésért, akik „otthon voltak” az egyes szférák belső irányításában, ezzel szemben azok a politikai pártok – és mögöttük a társadalom más csoportjai –, akik kirekesztve érezték magukat ezekből, igyekeztek megtartani a demokratikus állam irányítását felettük. E helyzetben látom magam is – és gondolom, ebben nem vagyok egyedül az értelmiségiek között – elfogadhatónak az önvezérlések elleni fellépést, és pontosításként hadd emeljek ki ehhez két előfeltételt, amelyek persze következnek az előbb leírtakból. Először is csak addig fogadható el egy társadalmi alrendszer önvezérlésének korlátozása és részletes állami vezérlés alatt tartása, amíg az alrendszeren belül nincs biztosítva a politikai semlegesítés (a kiegyensúlyozottság lényegében ezt teremti meg), és amíg az önvezérlés leple alatt monopolcsoportok tudják eltéríteni az adott alrendszer funkcionális működését. Például amíg a pénz értékállóságának hangoztatása mellett elsősorban inkább a profit átszivattyúzása történik meg százmilliárdos tételekben az ipari és mezőgazdasági vállalkozásoktól a bankárcsoportokhoz, és nem egyszerűen a monetáris szempont a domináló, addig az államnak nem szabad jegybanktörvényével és más pénzügyi szabályozóival szabadjára engedni a banki-pénzügyi szférát. Amíg a frankfurti könyvvásárra egyetlen irodalmi klán emberei mehetnek ki könyveikkel, és dominálhatnak itthon is a könyvkiadás és -terjesztés infrastruktúráját megszerezve, addig az államnak mélyen bele kell nyúlni a szellemi-kulturális szférákba, megtörve az irodalom és más szellemi klánok uralmát, és kényszerrel kell biztosítani velük szemben a többszínűséget – és még sorolhatnám. Van azonban az önvezérlés visszafogásának elfogadásához egy másik előfeltétel is. Ez pedig az, hogy a monopolcsoportok erejének megtörése az egyes társadalmi szférákon belül átfogó értékek mellett történjen meg, és a szerephez juttatott új társadalmi csoportok képesek legyenek ellátni – legalább rövid betanulási idő után – a nekik jutatott lehetőségeket. Nem vitás, hogy a ’89-es rendszerváltás enyhített lefolyása után a 70-es, 80-as évek domináló csoportjaival szemben nehéz volt valódi plurális, versengő helyzetet teremteni az elmúlt években, ráadásul Horn Gyuláék alatt sok minden történt a korábbi monopolcsoportok helyzetének visszaállítására. De az össztársadalom számára nem hoz sok előnyt az sem, ha a kiegyensúlyozottság nagyon is fontos jelszava mellett alacsony hatékonyságú és pusztán felélő csoportok felé folyatjuk el a költségvetés százmilliárdjait, és az esélyteremtés jelszava mellett pusztán politikai lekötelezettség alapján igyekszünk új embereket pozícióba emelni. Erre kell figyelni a jobbközép kormányzat mögött álló értelmiségi csoportoknak is. A társadalom egésze hamar kiállhat a kormányzat mögül, ha a balliberális és szocialista monopolcsoportok „lenyúlásai” után ehhez hasonlóan ismét csak önző érdekcsoportokat pillanthat meg a kormányzat mögött.