Albin 2024. március 1.
logo

Pedofil óvodai alkalmazottra csapott le a rendőrség Újbudán

Egy szószerkezettől a nyelvész hamis tudatáig

1999.11.05. 23:00

A sóhaj most sem szakadhat fel másokért, mint a politika csatamezején dicstelenül elhulltakért. Jobb halálra, halálnemre lennének érdemesek, és még az is lehet, hogy erkölcsileg túlélnék önmagukat. Nem ritka, hogy egy tudósból politizáló értelmiségi, ne adj’ isten politikus lesz. Számos példáját hozhatjuk távoli és közeli történelmünkből, más népekéiből szintúgy. Ma sincs ez másképpen. Ilyenkor az illető szakmájában maradva fejti ki egyéni és privát politikai nézeteit, avagy egy politikai szerveződés, párt kebelén belül képviseli annak politikai álláspontját, ami többnyire privát politikai felfogásával is egyezik (de nem feltétlenül). Az utóbbi esetben az illető – korábbi foglalkozását félretéve – a politikusi hivatás aktív gyakorlójává válik. És bár tudományos tekintélyét megőrzi, az, úgymond – érdemeinek kisebbítése nélkül – a civil szférában marad, ottani eredményeinek szól. A tudományos cím, tekintély és eredmény csak a szakmai életben, csak szakmai kérdésekben lehetnek tényezők (negatív vagy pozitív erejű befolyásoló momentumok, bár érvényesülésük ott sem mindig egészséges). Hiszen a rang, az elismertség és képességbeli kiválóság „állandók” – kevéssé konvertálhatók át más szférákba hitelesen (tehát reálisan). Túl azon, hogy mérvadó tudományos (művészeti stb.) körökben íratlan szabály ez a fajta erkölcsi alapállás (a név – jó esetben erkölcsileg is – kötelez), a tétel örök érvényű életszerűségét e sajátos keveredés ma is kirívó példái támasztják alá. Illetőleg cáfolják vagy csúfolják meg. Nemrég az Élet és Irodalomban (október 15.) fejtette ki álláspontját egy Hajdú Péter nevű nyelvtudós (cím: a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának és az MTA Alkalmazott Nyelvészeti Bizottságának tagja) szakmai és politikai kérdésekben a lap nagy port felvert riportja kapcsán, amely a miniszterelnök édesapja bányavállalkozásáról és állítólagos pénzjuttatásokról szólt, amely pénzeket a Fidesz különböző – a lap állítása szerint: az érdekkörébe tartozó – cégeken keresztül invesztált az apai cégbe. S ezzel máris témánk közepén vagyunk, mert a „nyelvi vita” akörül forog, hogy a riportban leírt Fidesz-cég megfogalmazás félrevezető-e vagy sem, és ezért a kijelentés – tehát az azt magában foglaló riport – kompromittáló lehet-e a Fidesz mint politikai párt és annak elnöke – aki egyben az ország miniszterelnöke – számára. A tudós a kérdést így teszi fel: a kijelentés azt jelenti-e, hogy az ominózus cégek a Fidesz birtokában vannak, vagy nem azt jelenti? Válasza, bár tartalmában igaz és helyes (tudományosan is!), formájában azonban erkölcstelenül, kifinomultan szofisztikus. Több olyan megállapítást tesz, amelyekkel eleve zavarja a koherens értelmezési tartomány(ok) létrejöttét. Azzal kezdi szakmai analízisét, hogy „nem feltétlenül, sőt minden bizonnyal nem (azt jelenti)”, majd nyelvészi igényességgel kifejti, hogy nem ugyanaz azt mondani, hogy Fidesz-cég, illetve, hogy a Fidesz cége. Az előbbi minősítő jelzős, az utóbbi birtokos jelzős szerkezetű szókapcsolat. Tehát nyelvtanilag semmiképp sem jelenti az ÉS által közölt kijelentés azt, hogy a Fidesz-cég a Fidesz cége (mármint hogy a párt tulajdonát képezi). Végül néhány hasonló szókapcsolat példájával él: Kossuth-nóta, Balassi-strófa, Meinl-kávé, Ottó-motor és Béres-csepp. Szerinte a példák egytől egyig – akár a Fidesz-cég – „minősítő jelzősek, amelyekben a nóta, strófa, kávé stb. szavak a jelzővel való sajátos viszonyra utalnak (tulajdonviszonyt nem tartalmaznak)”. Ezután hozzáteszi még nevezett nyelvész: „A minőségjelzős szerkezetekkel vissza lehet élni, mert volt már arra példa, hogy burkolt név mögött valamilyen egyéb szervezet, intézmény állt, ám az ilyen esetek a cégbíróságok tulajdonlapjaiból – gondolom – kideríthetők.” Ez kevés. Kevés – mert félrevezető. Először is tessék megkérdezni, hogy az újságolvasó – az istenadta nép – mit társít, kit társit a felsorolt példákhoz, de úgy is kérdezhetem, kit tisztel a Kossuth-nótában, a Balassi-strófában, a Meinl-kávéban stb., ha nem Kossuth Lajost (bár a nóta „csak” róla szól, nem tulajdona, nem a tulajdon szerzeménye), ha nem Balassit (bár az AABCCBDDB rímképletet nem csak ő használta verseiben), ha nem Julius Meinlt (holott a kávét nem Meinl találta fel), ha nem a négyütemű robbanómotor feltalálóját (bár csak a működési elv az övé) és ha nem a Béres-csepp feltalálóját (itt rendhagyó módon, bár jelzős szerkezet, nagyon szoros értelmű a birtokképzet-társítás, ami teljesen véletlenül – de mégis – a félreérthető ’Béresnek a cseppje’ jelentéssel ruházza fel a szókapcsolatot, pedig csak ’Béres-fajta cseppet’ jelöl.) Másodszor az olvasó nem tényfeltáró riporter, nem nagyon szokott cégbíróságokra rohangálni számára kétértelműnek tűnő kérdések tisztázása végett. Ám ez a jobbik eset, a gyakoribb az, hogy a kétértelműséget nem fedezi fel, hiszen nem nyelvtudós, az olvasó és nem az elemző szemével olvas, és ez így van rendjén. A baj az, hogy ilyen két- vagy többértelműség esetén félrevezetődhet/félrevezetődik, amit nem is vesz észre, hacsak nincs egy megbízható nyelvtudós barátja. A leendő újságírókat oktató valamennyi tankönyvben alapszabályként szerepel az egyértelmű, közérthető, világos, felelős (az olvasó hiteles tájékoztatásáért felelős) stb. fogalmazás, mert mégiscsak tájékoztatásról van szó. Ez azt jelentené, hogy az olvasó értse meg a leírt, neki szánt szöveget, s minél kevesebb kérdése maradjon megválaszolatlanul. Azok szaporítása – tájékoztatás esetén – szakmai hiba. Mindez korántsem jelenti azt, hogy nem lehet kényes témákhoz nyúlni, vagy keményen fogalmazni, csak a szabályok ilyenkor fokozottan érvényesek. A valódi bravúr a „szabályos meredekség”, mert hiteles, támadhatatlan. Harmadsorban, nem függetlenül az előbbiekben kifejtettektől (az olvasó szavazó is!) a politikai (s az attól e szempontból nem messze álló újságírói) nyelvhasználatban – ne feledjük, hogy a politikai nyelv erősen a szimbólumok nyelve is! – az egyes jelzőkkel való „sajátos viszony” kifejezetten káros, sőt mi több, veszélyes lehet. Elég, ha az emberre azt mondják, hogy Tasnádi-cégtől kapott kölcsönt. Ügyfele le sem veti a kabátját, nem firtatja (és nem is hagy időt magyarázkodásra), hogy a cég a Tasnádi Péteré, esetleg másvalakié, hogy néz ki nyelvtanilag a szókapcsolat stb. Ezekben a terekben ugyanis más a szavak nyelvi jelentése, szimbolikus karaktere, a nyelv nem a maga „tiszta magánvalóságában” jelenik meg. A szerző – szerinte objektívnek (!) szánt – megfogalmazását így fejezi be: „Akárhogy is van, az ÉS szóhasználata nyelvtanilag helyes, és nem szuggerálja, hogy a Centum és társai a Fidesz párt tulajdonát képezik.” Nos, igen. Nyelvtanilag helyes. De amint ezt a fentiekben láttatni próbáltuk, igenis sugalmazza, hogy a Fidesz mint párt a bűnös. Ezért rossz az alapvető kérdésfeltevés: tudniillik – bár (nyelvtanilag) kérdés a Hajdú Péter által feltett kérdés is – az alapvető, a vita lényegét felfedő kérdés úgy szól, hogy alkalmas-e a Fidesz-cég kifejezés a zsurnál-nyelvben, a politika nyelvén a nagyközönség előtt azt az értelmezési tartományt kialakítani, hogy a Fidesznek mint pártnak a cégein – esetleg nem tulajdonát képező cégeken – keresztül köze van Orbán Győző bányavállalkozásához. És így a pártot a széles közönség előtt lejáratni. Nem mindegy, hogy bűnös-e a Fidesz maga, avagy csak egyes tagjai bűnösek, több cég vagy egy cég kapcsolható-e az állított tranzakcióhoz és így a Fideszhez. Ezt a szerző is helyesen látja, de valamiért nem teszi egyértelműen explicitté. Arról van szó, hogy az értelmezés elsődleges tartománya nem nyelvtani, hanem politikai és kommunikációelméleti. Milyen hatású egy ilyen kijelentés egy lapban, a – divatos szóval – politikai erőtérben? Úgy vélem, mindenki tudja: szavazók nagyobb tömegének elvesztését jelentheti egy párt számára. Gyengíti támogatói, szavazói bázisát, politikai erejét. Ilyenkor önkéntelenül igyekszik lokalizálni, ha pedig az nem járható út, minimalizálni veszteségeit. Ezért nem mindegy, hogy a pártról, annak egyes tagjairól, az érdekkörében található egy vagy több cégről van-e szó, s alapvetően nem mindegy, hogy volt-e egyáltalán pénzjuttatás, vagy nem volt. Mindezeknek a kérdéseknek súlyuk van. Különböző. A nyelvtan ebben a tágabb és jelentősebb politikai kontextusban nem cél, hanem csak eszköz a cél felé. Az újságírónak és a pártnak is. Ezért tanítják az újságíróknak tankönyveik azt, amit, és ezért fordul egy párt bírósághoz, hogy pontosítson: neki az említett x vagy y kft. nem cége, vagyis nem a tulajdona. (És ezért nem fordítható – szerencsére – egy nyelvtudós „tudománya” a politika és/vagy az újságírás nyelvére.) Azt pedig, hogy a saját cége (vagy cégei) adott-e pénzt vagy sem, a bíróság eldönti, mert egy demokratikus jogállamban ez az intézmény hivatott a különböző súlyú tényállítások bizonyítására vagy cáfolatára, absztrakt mérlegelésükre. Itt kell megjegyeznem – bár nem szeretném a konkrétumok szintjére leszállítani e számomra elvi vitát –, hogy az ÉS sem mutatta fel azokat a dokumentumokat, amelyek a tranzakciókat bizonyítanák Orbán Győző és a Fidesz között, tehát azt, amit a Fidesznek dokumentumokkal kellene cáfolnia. Természetesen érthető, hogy az újság így akarta kiugrasztani a nyulat a bokorból: majd a Fidesz előhúzza a dokumentumokat. De – vélem – mindenkinek szíve joga, hogy egy dokumentumokkal alá nem támasztott tényállításra ne dokumentumokkal válaszoljon, azaz politikailag ne vegye komolyan őket, jogilag ellenben igen, és pereljen. A bíróság erre mind az ÉS-nek mind a pártnak a legalkalmasabb hely, ha valahol, leginkább ott kell, lehet előhúzni a dokumentumokat. Ott ez el sem kerülhető el vagy csak drágán. De mivel egy ilyen eljárás többszakaszos, még várni kell az igazi kifejletre. És helytelen előre borzolni a kedélyeket, ez nem bikaviadal. A bíróság rendelkezésére áll az eszköz és erő, amely az igazságnak érvényt tud szerezni mind a sajtóval, mind a párttal szemben, tehát a „nyelven” a szükséges – mert jogos – korrekciót eszközölheti. Teljesen felesleges egy nyelvésznek azzal kezdenie – objektívnek szánt – írását, hogy „az ÉS ontja a dokumentumokat, melyek a székházeladástól a Fidesz-cégeken át ismert bányákig kalauzolják az olvasót. A Fidesz általánosságokban cáfol, kijelent, részleteket tár fel. A dolomit pedig – kőzet voltának köszönhetően – mindörökre hallgatag. Pedig az ország lakossága várná a kétesnek vélt ügyek tisztázását, megértenénk, nem vagyunk hibbantak”. E hangulatfestő felvezetés után pedig belekezd a nyelvtani probléma objektív szakmai elemzésébe – mondja. Hát, kérem, ez enyhén szólva nevetséges és gusztustalan, az én szememben erkölcstelen. Minősítést – amely nem tilos, sőt kívánatos – szakmai álca mögé bújtatni, az úgymond tudományos kérdés megoldását (és a tudomány intézményi, a tudomány képviselőjének személyes tekintélyét) arra használni, hogy politikai (vagy ideológiai) manipulációkat vigyünk végbe – mindez a legsötétebb ötvenes éveket idézi fel. Vagy szakmailag szól hozzá valaki egy kérdéshez, vagy magánemberként, vagy mindkét gesztust megteszi, de jól láthatóan elkülönítve, nem egyikbe burkolva a másikat. Aki ez utóbbit teszi, azt jobb helyeken, demokratikus tudománykultúrával és történelemmel rendelkező országokban a tudóstársadalom kiveti magából, mert nem méltó hozzá. Itthon is van már rá példa, és nem lehet eléggé örülni neki. Végezetül: a vád nem hamis, mert nem (vagy nem elsősorban) nyelvi, hanem politikai és jogi értelemben (dimenzióban) artikulálódik. Ám elő kell venni a könyveket, köztük a magyar nyelvkönyveket is, böngészni kell szociológiai, politológiai és újságíróknak szóló tankönyveket (mert a vita ezeken a területeken folyik), hogy ne értsük félre magunkat, így nem értenek félre mások sem. Az már csak hangsúlyozottan a magánvéleményem, hogy olcsó anagrammákat gyártani mindenki tud, de az csak a gyűlöletnyelvet erősíti, a szellemi színvonalat pedig gyengíti. Nem erre való – a szerző kifejezésével élve – a nyelvész „hülye agya”, és nem is méltó hozzá.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.