Egyetlen árva mécs

Sneé Péter
1999. 11. 30. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Csöndes temető a rákospalotai. Halottak napján sem tolonganak erre, ahogyan másutt. Legalább nem kell félrehúzódnunk a sietők elől. Négy-ötlépésenként megpihenve nyugton araszolhatunk a sír felé. Így is nehezen jutunk közelebb. – Ó, Istenem – fohászkodik –, egyetlen gyermekünk volt. 1956-ban a negyedik évét töltötte éppen. A Városligetnél laktunk, s mivel a tetőkről lövöldöztek a szabadságharcosok, megállt egy tank a Május 1. úton, és felénk irányozta az ágyúcsövét. Belőtt hozzánk. Semmit se láttam, annyira sűrű volt a por. Zuhogott a víz, jött-szakadt ott minden. Fölkaptam a fiamat és rohantam ki vele. Ezt soha nem felejtette el. Az iskolában – oda járt a közelbe – nem akart oroszul tanulni. Állandóan harcolnom kellett vele miatta. Pedig okos gyerek volt ám, jó tanuló. Nagyon szerette a történelmet. Földrajzból is gyakran szólította a tanárnő: Bauer Sanyi, tartsd meg az órát! Sűrűn jártak hozzánk vendégek, szerettük a társaságot. A fiam meg a férfiakhoz csatlakozott, és amikor elmentek – csupa diplomás ember: orvosok, mérnökök –, gratuláltak hozzá. Sokkal értelmesebb a koránál, vigyázzak rá, mert az ilyen gyerekkel mindig történik valami. Elakadtunk egy padnál. Átellenben pompázatos sírkő felett rózsalugast formázó, festett vaskalitka őrzi az elhunyt lelkét. Félig állva hallgatjuk a vergődését, hiszen elmerevült lábbal még leülni is nehéz. Fájdalmasan legyint, csupán a bőre nem beteg még! Azután folytatja: nagy lelki megrázkódtatáson esett át a gyerek. Nem vették fel a középiskolába. Kicsi korától erdész szeretett volna lenni. Levittem Szegedre, a technikumba. Ötösével hívták be őket vizsgára. Ott volt a megyei párttitkár gyereke is, meg sem tudott mukkanni. A fiam súgott neki. Rá is szóltak, nem lehet itt súgni. Mondja hangosan, ha tudja. És ő mondta. Hely hiányában elutasították kérvényét. Föllebbeztem a minisztériumhoz, vezető óvónő voltam, kiváló pedagógus, támogassanak. Lejött a papír: nem lehet. A gyerek meg találkozott a villamoson avval a buta fiúval, azt meg fölvették. Attól kezdve magába fordult. Apjának volt olyan tekintélye a szakmában, hogy az utolsó pillanatban sikerült beíratnia autószerelőnek. A Váci utcai ipariskolába került, és az Ecseri úti műhelybe járt gyakorlatra. Abban az évben végzett volna, amikor ez történt. De szegénykémnek az élete már nem volt boldog. Nagyot csalódott. (Lassan elhagyjuk a festett rózsalugast.) Egy körül történt, az egyetemről jöttek ki éppen. Fél órán belül a munkahelyemen voltak már az ávósok. Nem mondtak semmit, csak annyit, vegyem a kabátomat, elvisznek valahová. Hazahoztak. Maradjak itthon, később értem jönnek. Csakugyan megjelentek, engem pedig kiküldtek a szobából. Becsukták az ajtót, de üvegablak van azon. Láttam a kontúrjukon, hogy a telefon körül matatnak. Nyilván lehallgatót raktak belé. Alighogy elmentek, megjelent egy tanár az ipariskolából. Korábban betegállományban volt a gyerek, de nem kereste senki: mi van, hogy van? Akkor este meg jött ez az ember és érdeklődött, miért nem jár iskolába a fiam. Izgatott volt, furcsán viselkedett. Én pedig, nehogy valami olyat mondjon, hogy az ávósok elvigyék, így csináltam az ujjammal: pszt! És rámutattam a telefonra, hogy tudja, hallanak mindent, amit beszél. De későn, mert becsörtettek, igazoltatták és elvitték. Azóta sem hallottunk felőle. Többé senki nem látta. Amikor a gyerek apja hazatért, akkor bukkantak fel újra az ávósok. Na, itt van az elvtárs! Elmondjuk, mi történt: olyat tett a gyerekük, amiért egyébként is halál járna. Így az egyik vadbarom. Attól kezdve én nem voltam észnél. Fiam, édes fiam, drága fiam! – ordítottam. Annyira, hogy végül az apját sem vitték el. Ott hagyták velem, mert látták, milyen állapotban vagyok. Az egyik ávós később elmesélte, amikor égett a Múzeum-kertben és meg akarták fogni, hogy eloltsák, ő meg csak rohant, rohant, rohant. Majd elvágódott és egy katonatiszt ráborította a köpenyét. Nagyon keresték azt a tisztet, de nem találták. Kérdezősködésükre pedig rendre olyan választ kaptak, sehonnét sem hiányzik egy tiszti köpeny. Az édesapja bejárhatott hozzá a Honvédkórházba. Ő a párt központi garázsában dolgozott, szaktekintély volt. Ha valamivel nem tudtak megbirkózni, akkor Bauer Sándort hívták. Hol a gyerekért aggódott szegény, hol meg értem. Hétfőn történt ez és a fiam csütörtökön reggel halt meg. Felhívtak este – mert akkor is voltak azért derék emberek –, megkérdezte tőlem egy női hang: asszonyom, Bauer Sándor édesanyja? – Igen – feleltem. A szenvedéseitől ma hajnalban megszabadult a fia. Ennyit mondott halkan, olyan halkan, alig lehetett hallani. Reszkírozta magát az ávósok füle hallatára. Azután már csak a temetésre emlékszem. Ide is az ávó kocsija hozott el minket. Nyolc órakor reggel, amikor kiértünk, csak néztem: itt egy rendőr kutyával, pár méterrel odébb egy másik rendőr kutyával. Az egész temető körül volt véve. Senki nem jöhetett be, csak a közvetlen hozzátartozója. Ott a sírja, benn. Hatodik a saroktól, az a hófehér kő. Rajta ovális keretben a fényképe, könyvet tart. Volt egy barátja is, Sabján Miklósnak hívták, a házban lakott. Bevitték az ávósok, de hát nem tudott az semmit, olyan titoktartó, olyan korrekt volt a fiam. A temetése előtt írtak egy közleményt, hogy nem volt normális. Fölkeresett akkor egy tiszt, ne tiltakozzunk, mert a kiadatásunkat követelik az oroszok, és csak Kádár akadályozta meg, hogy elhurcoljanak minket. Később nemzetiszín szalagot tettek a sírkövére ismeretlen, idegen emberek. Akkor meg azt mondták, tiltakozzunk, különben elvisznek bennünket a rendőrök. Hagyjanak engem – feleltem –, nem tudom, ki tehette oda. El akartak távolítani az állásomból is. Magánóvodám volt korábban, és amikor megszüntették, a Szerszámgépipari Művek óvodájába kerültem. Addig rimánkodtak, vállaljam el a vezetését, most meg ki akartak dobni. A kórházban is bent volt az ávó. Mindig ült a szobájában három ember. A gyerek mégis fölkelt, a csaphoz ment és vizet ivott. Úgy hallottam, azért halt meg. Mécsest gyújtunk. Árva láng. Lerogy a szomszéd kőre.– Isten bocsássa meg, és te is, kedves halott! Szörnyű. Borzasztó volt. Azóta még a szomszédaimat sem keresem. Mi lesz velem? Ez nem múlik el már felőlem többé. Hogy miben volt részünk és milyen elnyomásban éltünk! Jan Palach az első. Ő a második. Bukarestben volt a harmadik. Berlinben is egy, Lengyelországban két gyerek, és mind ennyire fiatal. Ez sem véletlen. Hagyott nekünk egy levelet, amiben megírta, hogy saját akaratából teszi, amit tesz. Ne keressünk bűnbakot. Senki nem kényszerítette. Magát áldozta fel.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.