Európa védőszentje

Szinte bizonyos, hogy a mai Szombathely belvárosában állt az a ház, amelyikben 317 táján született, történelmi tény azonban, hogy 397. november 8-án a mai franciaországi Tours városában halt meg Szent Márton. Három napra rá temették, azóta emléknapja november 11. A Római Birodalom Pannonia provinciájában, légiós tiszt fiaként látta meg a napvilágot, Gallia tartomány szent életű püspökeként tért meg mindenhatójához. Magyarország egyik régi patrónusát, Európa keresztényei védőszentjüket tisztelik a szinte minden nyelvben Martinként tovább élő történelmi alakban.A pogány fiatalember tizenöt évesen lépett a római seregbe. Bajtársa, későbbi tanítványa, Sulpitus Severus életrajzi munkájából ismert, hogy télvíz idején Amiens felé vonulván félmeztelen koldussal találkoztak. Martinus szíve megesett a nyomorulton, köpenyét kardjával kettészelte és a didergőre borította. A jámbor legenda szerint a koldus maga Krisztus volt. A palást másik felét a Merovingok szent ereklyeként tisztelték, az irgalmasság e híres példája pedig hoszszú évszázadokon át ihlette a festőket, szobrászokat. A pozsonyi Szent Márton-székesegyházban, egykori koronázó főtemplomunkban látható a talán legszebben megformált jelenet: a gyönyörű harci lovon magyar huszárviseletben ülő vitéz görbe szablyájával éppen kettéhasítja mentéjét a földön fekvő mezítelen koldusnak. A Georg Raphael Donner bécsi udvari mester által 1733–35 között készített ólom-ón szobor a dóm déli mellékhajójában áll. (Lásd képünkön). 339-ben Márton lovag megkeresztelkedett, majd leszerelt és hazatért Savariába. Szüleit, rokonságát is megtérítette. Két év múlva ismét nyugatra ment, előbb Itáliában remetéskedett, majd a galliai Poitiers kolostorába vonult. 375-ben hívták Tours keresztényei a megüresedett püspöki méltóságba, amelyet haláláig szigorú szerzetesi fegyelemmel szolgált. A frankok körében tartotta magát a hagyomány, hogy Szent Márton hun királyoktól származott. Ezt a vélhetően a francia Benedek-rendiek révén Magyarországra is eljutott legendát ápolták tovább Árpád-házi királyaink. Géza fejedelem a kisalföldi Szent Márton hegyén – a mai Pannonhalmán – alapította az első hazai bencés apátságot, fia, Szent István személyes védőszentjének tartotta Mártont, képét hadizászlajára festtette. Szent László a lovagi kultusz körébe vonta alakját, az 1093. évi szabolcsi zsinat Szűz Mária mellett az ország patrónusává emelte a szent életű katonát. Királyaink a török időkig a székesfehérvári Márton-templomban tették le a koronázási esküt. Középkori plébániáink százával viselték a szent püspök nevét, a nyugat-dunántúli Őriszentmártontól a székelyföldi Csíkszentmártonig, a felvidéki Turócszentmártontól az alföldi Kunszentmártonig; patrónusául választotta a győri egyházmegyéből kihasított szombathelyi püspökség, maga Győr városa, a szepesi káptalan és későbbi egyházmegye, a pozsonyi káptalan. Középkori oltárképeinken és templomi falfestményeinken sűrűn tűnik fel alakja, régi nagyjaink közül sokan viselték a keresztségben kapott Márton nevet – a latin Martinus eredeti jelentése: Marshoz hasonlóan bátor harcos. November tizenegyedike, Márton napja egyik legkedvesebb névünnepünk. A paraszti életben ez a gazdasági esztendő zárónapja, a termények betakarítását, az állatok behajtását követő elszámolás, a tisztújítás ideje. A bornak Szent Márton a bírája, erre a napra megforr az újbor, az időszak igen alkalmas az ünneplésre, a családi, társasági együttlétre. Az egyik legkedveltebb magyar férfinév viselői ilyenkor hagyományosan ropogós sült libát, esetleg kacsát esznek, lehetőleg burgonyapürével és finom, köményes piros káposztával, amelyet száraz vörösborral öblítenek le. Isten éltesse őket!