Ha Montenegró megy, Szerbia tenger nélkül marad

A montenegrói vezetők hivatalosan Jugoszlávia demokratizálásáról és decentralizálásáról beszélnek, cselekedeteikkel azonban rácáfolnak az elszakadást elvető nyilatkozatokra. A montenegrói kormány nemrég hivatalos fizetőeszköznek nyilvánította a német márkát, a podgoricai parlament pedig minden bizonnyal hamarosan elfogadja azt az amnesztiarendeletet, amely felmenti a felelősség alól a behívóparancsot elutasító montenegrói állampolgárokat.Milo Djukanovics montenegrói elnök az új fizetőeszköz bevezetését követően azonnal az Egyesült Államokba utazott, hogy megnyugtassa az amerikaiakat, és kivasaljon belőlük egy kis zsebpénzt további tervei valóra váltásához. Az Egyesült Államok korábban Horvátország és Szlovénia kiválását sem támogatta, s nem lelkesedik az új szecesszionista megnyilvánulásokért sem. Djukanovics elnök biztosította az amerikai külügyminisztert, hogy a fekete hegyek lakói nem kívánnak kiválni Jugoszláviából, mindössze új alapokra szeretnék helyezni a két köztársaság viszonyát. A montenegrói elnök kijelentését az Egyesült Államok 55 millió dollárral jutalmazta, és figyelmeztetés gyanánt megüzente Belgrádnak, hogy ne emeljen kezet a kisebbik jugoszláv tagköztársaságra. Madeleine Albright a Djukanoviccsal folytatott megbeszélést követően úgy nyilatkozott, hogy az Egyesült Államok számára fontos a térség és Montenegró biztonságának megőrzése. Washington elfogadhatatlannak tartja Montenegró kiválását a csonka Jugoszláviából, mert az nagy valószínűséggel újabb háborús konfliktust vonna maga után, és felgyorsítaná Koszovó egyébként is elkerülhetetlen elszakadását. Amerika olyan helyzetbe került, mint a délszláv válság kezdetén, amikor – Németországtól eltérően – nem támogatta Szlovénia és Horvátország kiválását. A szlovénok és a horvátok annak idején nem vártak amerikai engedélyre, és nem elképzelhetetlen, hogy ezúttal Montenegró is hasonlóképpen cselekszik. Washingtonban azonban igyekeznek elkerülni a meglepetéseket. Madeleine Albright ezért nemcsak Djukanovics montenegrói elnökkel tárgyalt, hanem Joschka Fischer német külügyminiszterrel is, akivel egyetértett abban, hogy a két ország támogatja Szerbia demokratizálását. Kétségtelen, hogy a balkáni válságba túlzottan belebonyolódó amerikaiak szeretnék megakadályozni, hogy Montenegró függetlenségi népszavazást tartson, illetve hogy Németország elismerje az esetleg kimondott függetlenséget. Az Egyesült Államok és vele együtt az egész nemzetközi közösség a Balkánon válságról válságra bukdácsol. A világot most a koszovói rébusz megoldása és a multietnikus társadalom megteremtése foglalja le. Bosznia-Hercegovinában sem sikerült megvalósítani a soknemzetiségű társadalomról szőtt terveket, Koszovóban viszont ez még inkább kivitelezhetetlen. A koszovói események azonban bizonyságul szolgáltak arra, hogy Milosevics elnök nemcsak az albánok jogait vette semmibe, hanem fütyül a montenegrói véleményekre is. A podgoricai parlament ezért arra kényszerül, hogy a saját fizetőeszköz bevezetése mellett olyan törvénytervezet kidolgozásával foglalkozzon, amely a montenegrói állampolgárok védelmét szolgálja, ám egyúttal tovább erősíti a kisebbik tagköztársaság önállóságát. Montenegró parlamentje valószínűleg hamarosan megszavazza az amnesztiatörvényt, amellyel felmentenék a felelősség alól azokat a montenegrói állampolgárokat, akik a NATO légicsapásai idején nem tettek eleget a behívóparancsnak. A köztársasági törvényhozás tehát felülbírálná aszövetségi katonai hatóságok által kimondott ítéleteket, illetve megakadályozna minden, a parancsmegtagadók felelősségre vonására irányuló kísérletet. A törvény körül kialakulhatnak ugyan alkotmányos és jogalkalmazási viták, az viszont kétségtelen, hogy Podgorica ebben a kérdésben is függetleníteni kívánja magát Belgrádtól. A szerb–montenegrói válság alakulása kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan Szlovénia búcsút intett Jugoszláviának. A szlovénok először gazdasági és pénzügyi függetlenségüket teremtették meg. Annak idején sokan jósolták, hogy Szlovénia összeomlik a jugoszláv piac és az olcsó szerbiai nyersanyag elvesztése miatt. Ez azonban nem történt meg, a gyümölcslét előállító szlovén Fructal cég például nem zárta be kapuit amiatt, hogy nem kapott szerb földiepret, és Montenegró is meglesz a vajdasági búza nélkül. Szerbia egy évvel ezelőtt megkezdte a jugoszláv dinár kivonását a Boszniai Szerb Köztársaságból, és a német márka montenegrói bevezetését követően leállította a pénzforgalmat a kisebbik jugoszláv tagköztársaság felé. Szerbia azonban ezekkel a lépésekkel leginkább saját magát szigeteli el. A jugoszláv gazdaság és a Jugoszláv Nemzeti Bank számára nem jelent ugyan különösebb megrázkódtatást Montenegró kiválása az egységes pénzügyi rendszerből, hiszen a kisebbik tagköztársaság az ország nemzeti össztermékének mindössze öt százalékát állítja elő, Montenegró függetlenségének kimondásával azonban a teljes jugoszláv adminisztratív rendszer dőlne össze. Ha Szlovénia elszakadásának logikáját követjük, akkor Montenegró mást nem is válaszolhat a belgrádi intézkedésre, mint hogy nem fizeti be a vámbevételeket és egyéb illetékeket a közös jugoszláv kasszába. A helyzet annyiban különbözik a tíz évvel korábbitól, hogy Montenegró valószínűsíthető kilépése szükségtelenné és értelmetlenné teszi az egész szövetségi intézményrendszert. Ha fölbomlik a jugoszláv föderáció, és Szerbia egyedül marad, akkor nincs szükség jugoszláv szövetségi kormányra, és teljesen értelmetlenné válik a jugoszláv elnöki poszt, vagyis Milosevics tisztségének további fenntartása. Ad absurdum: lehet, hogy ez lenne a legrövidebb út Milosevics eltávolításához. Ennek a logikának az az értelme, hogy nem őt magát kellene megbuktatni, hanem ki kellene húzni alóla az intézményrendszert, amely a hatalmát biztosítja. Persze ebben az esetben az amerikaiaknak be kellene vallaniuk, hogy görcsös ragaszkodásukkal a jugoszláv szövetségi állam fenntartásához a legnagyobb segítséget évek óta éppen Milosevics elnöknek nyújtották, és nem a válság megoldásához, hanem ellenkezőleg: annak elmélyítéséhez járultak hozzá. Montenegró függetlenségének esetleges kimondásával befejeződne az önálló köztársaságok, illetve utódálla-mok megteremtése, amit korábban egy ideig a szerb ellenzék is támogatott. Ennek útjában azonban most is ott áll a jugoszláv hadsereg, amely fennmaradásáért küzdve már annyi emberi tragédiát idézett elő a délszláv térségben. Ezúttal még hevesebben ragaszkodna a szövetségi állam fenntartásához, mint korábban, hiszen elkötelezte magát a jugoszláv kormány, személy szerint pedig Milosevics elnök mellett, és a szövetségi állam megszűnése a szövetségi hadsereg felbomlásához is vezetne. A tenger elvesztése óriási frusztrációval járna a szerbek számára, hiszen a horvátországi vagy a boszniai háború idején is kulcskérdésnek tekintették a tengeri kijárat megszerzését. Montenegró kiválása éppen arra döbbenthetné rá őket, hogy minden eddigi kísérletük eredménytelennek bizonyult. Az érzelmi tényező mellett azonban van egy sokkal valóságosabb akadály is: a montenegrói önállóság a jugoszláv hadsereg számára azt jelentené, hogy gazdátlanná válik a jugoszláv haditengerészet, amely a horvát tengerszakasz elhagyását követően a montenegrói partok mellé vonult vissza. A podgoricai vezetőknek ezért a függetlenség kikiáltása előtt mindenképpen a haditengerészet vezetőivel kell megállapodniuk, hiszen döntő fontosságú lehet, hogy a tengerészek kit támogatnak a Belgrád és Podgorica közötti vitában.