Habsburg Ottó cs. kir. fenség járt tegnap minálunk a szerkesztőségben. Ez nagy dolog, én nem emlékszem, hogy korábban minálunk bármikor is trónörökösök, illetőleg uralkodók jártak volna a redakcióban. Általában megrekedtünk az államtitkároknál és a téeszelnököknél. Még sohasem paroláztam trónörökössel, alkirállyal, de még csak őrgróffal sem. Álltunk a kollégákkal a szerkesztőség folyosóján, és vártuk Habsburg Ottót. Még az iskolában tanultam, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly fia, 1912-ben született – éppen ma van a születésnapja, Isten éltesse! –, nyolcvanhét esztendős. Öreg, nyöszörgős vénemberre számítottam, ezzel szemben belépett a folyosóra egy kisportolt, középkorú férfi. – Habsburg Ottó vagyok – mondta, és úgy megszorította a kezemet, hogy az csak na. Ott maradtunk állva a kollégákkal a folyosón. Normál esetben ilyenkor nagy szavakat kellene használni, hogy így őfensége, meg úgy, tessék, kedves, valami arisztokratikusat mondani – de itt erre nem volt szükség, tényleg nem volt, Habsburg Ottó (már majdnem azt mondtam, Ottó bácsi) kedvesen és közlékenyen elmondta, amire egyébként kíváncsiak voltunk főszerkesztőstül, fotóstul, mindenestül. Ültünk, beszélgettünk. Európáról, magyarságról, EU-csatlakozásról meg ami protokollkérdés ilyenkor előjön az emberből. Habsburg Ottó (Ottó bácsi) mindvégig velünk maradt. És ezt jó volt látni. Visszafelé is megszorította a kezemet.
origo.hu
„Hasznos h*lyék” lettek Magyar Péterék?
