Járjunk danzónt!

A mexikói filmhét programjában több filmrendezőnő alkotását vetítik országszerte. A sorozat egyik kiemelkedő filmjét María Novaro készítette az új mexikói film átalakulásának bizonyítékaként, amely alapve-tően összefügg a latin-amerikai társadalmi változásokkal. Mexikóban csak az utóbbi évtizedekben kerültek a filmszakmába nők. A programban vetített legkorábban készült filmet, a Danzónt, María Novaro még 1990-ben rendezte. A mexikói rendezőnő filmje nem hangsúlyosan feminista jellegű. Egy negyvenes, vidám, elvált telefonközpontos nő, Julia néhány hetét vagy napját meséli el. A film időkezelésének erénye az a technika, ahogyan – a főhősnő elutazása után – érdektelenné teszi az órák és a napok pergésének pontos érzékelhetőségét. A nő azért utazik Veracruzba, hogy megkeresse a férfit, akivel hat éve minden szerdán együtt táncol uganazon a szórakozóhelyen, és aki egy napon eltűnik. Julia hiába keresi Mexico Cityben, túlságosan keveset tud ahhoz a férfiról, hogy érdemleges információkat szerezhessen. A munkatársai és a lánya nem értik, mi történik az egyre idegesebbé váló Juliával, aki maga is csak ekkor döbben rá, mekkora jelentősége van az életében, hogy minden héten együtt táncolhatja a danzónt Carmelóval. Egy bizonytalan nyomon indul el a távoli Veracruzba, ahol nem bukkan Carmelo nyomára, viszont különleges és segítőkész barátokra talál. Ráadásul Veracruz, mivel kikötő, tele van férfiakkal, úgyhogy az eladdig hosszú ideje túlnyomórészt nők között élő Juliát váratlanul bókokkal és ajánlatokkal árasztják el a macsó matrózok. Julia sokáig ellenáll minden kísértésnek, míg egy nagyon ifjú és nagyon vonzó fiú rajongása le nem veszi a lábáról. A film érdekessége, hogy Veracruzba érkezése után sokáig egyáltalán nem látható Julia a férfi keresése közben, holott több csatornán kiderül, hogy mást sem tesz, mint járja a várost és nyomoz. A rendező azokban a perceiben mutatja a hősnőt, amikor fáradtan leül meginni egy italt, vagy újdonsült barátai gyerekét dajkálja. Közben újabb ötleteket kap, hol is keresse Carmelót, de a férfi helyett önmagát, a percről percre szépülő, életvitelt és – Szemléletet váltott Juliát találja. A film varázsa az életképszerű jelenetek megörökítésében rejlik. A telefonközpontos kisasszonyok csicsergése, a matrózok kocsmai idillje és a Colonia bár szerda esti táncparkettjének portréi érzékeny képekben határozzák meg a film hangulatát. A szórakozóhelyen mindenki danzónt táncol, vagyis nem teleregényt néz a televízióban. A film rendezője a magyar néző számára sem ismeretlen hagyományt elevenít fel: a táncházakét. A filmet látva úgy tűnik, hogy a mexikói kultúrában még nem kerültek annyira távol a tánc hagyományai a hétköznapoktól, mint Európában. De az ott is kialakult távolságot jelzi a film. A danzónt minden nő hegyes orrú, magas sarkú cipőben lejti. A tánc szigorú apró lépések kombinációja, társas tánc. Amikor Julia tanítja újdonsült transzvesztita barátnőjét, Susyt az alaplépésekre, felhívja figyelmét, hogy nem szabad a táncpartner szemébe nézni a danzón alatt. Susy ezt nem találja túlságosan romantikusnak. Julia ekkor magyarázza el a tánc lényegét: a mozdulatokban kell érezni a másik embert. A film zárójelenetében, amikor Julia ismét Mexico Cityben táncol danzónt – hat éve először nem Carmelo oldalán –, éppoly váratlanul, mint ahogyan eltűnt, megjelenik a film során keresett személy, és „visszakéri” Juliát. A két összeszokott táncos ekkor megszegi a Susynak tanított alapszabályt, talán még a lépéseket is elvéti, és mosolyogva egymás szemébe néznek.