Adorján , Adrián 2024. március 5.
logo

Kiegyezést, de kikkel?

Taxner-Tóth Ernõ
1999.11.26. 23:00

A „konformista–reformista” ellentétpárt azért sem tudom elfogadni, (Mezei Balázs: A nemzeti szabadelvűség talaja és a kiegyezés, Napi Magyarország, 1999. november 4.), mert ijesztően emlékeztet az „osztályharc” időszakában könyörtelenül gyakorolt „reakciós–haladó” besorolásra. Abban egyetértek Mezei Balázszsal, hogy az MSZP érdekei „az 1949 és 1957 után létrejött, majd 1989 után átalakított viszonyok stabilizálásában állnak” (legföljebb a stabilizálás helyett használnám – magyartanár létemre – az állandósítás szót); de a további változtatási (reform)szándékoknak nálánál sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok. Az az „elvtárs” ugyanis, aki magántulajdonává alakította át (azaz re-formálta) a korábban általa „parancsnokolt” állami tulajdont, tovább is „alakítaná” (formálná) a viszonyokat – a maga javára. Másfelől és még inkább minden átalakítás (reform) alapvető kérdése, hogy mi a célja. Ha a változtatási folyamatok (jól-rosszul) működő rendszert a teljes zűrzavar és értelmetlenség (anarchia) állapotába akarnak juttatni, akkor inkább a megőrzés mellett szavazok. Noha meg vagyok róla győződve, hogy a hazai közoktatás rosszul működik, át kellene alakítani; inkább őrizzük meg az 1949-ben kialakított iskolarendszert, minthogy a „szabadság” jelszavával a Magyar Bálint és Horn Gábor tervezte teljes zűrzavarba és céltalanságba engedjük sodorni. Ami a hazai választók politikai nézeteit illeti, az biztosan állítható, hogy nem kötelezték el magukat két politikai csoport mellett. Erről ugyan három általános választás alapján is igen keveset tudunk, de félő, a siófoki és székesfehérvári időszaki választás eredménye a mérvadó. Eszerint pedig nem járunk messze az igazságtól, ha azt föltételezzük, hogy a magyar választók 80 százaléka nem ért egyet sem a kormányzó, sem az ellenzéki pártokkal. Ehhez hozzátehetjük azt a nehezen vitatható tényt, hogy a határozott véleményt képviselő mintegy 20 százalék mintegy fele (10-11 százalék) az MSZP híve, könnyű belátni, hogy az SZDSZ-szavazók megnyerése alig 1-2 százalék többletet jelenthet. Hogy közülük sokan „az ország hosszabb és rövidebb távú érdekei alapján” az 1949, 1957 és az 1989 utáni viszonyok megváltoztatását kívánják, abban nincs kétségem. Egyszerűen azért, mert a már kialakult „uzsorakörök”-ben (Tellér Gyula) nem kerültek a nyertesek közé, s erre a jövőben sincs esélyük. Velük valóban érdemes keresni a „kiegyezést”, ami azonban legalább olyan súlyos bonyodalmakat és ellentmondásokat hordozó szándék, mint József története Mózes I. könyvében. Igazán izgalmas politikai kérdés annak a 80 százaléknak a véleménye, amelyik 1999 őszén csak távolmaradással fejezhette ki politikai véleményét. Sajnos, ahogy ’94-ben, majd ’98-ban is történt, azok, akik ebből a szervezetlen tömegből mozgósíthatóak, inkább valami ellen, mint valami mellett szavaznak. Erősen kételkedem abban, hogy sokat adnának napjaink politikusainak ígéreteire (hacsak az nem egy zsák burgonya vagy – egy a közpénzek fölhasználására vonatkozó – előnyös szerződés formájában jut el hozzájuk). A média befolyását sem becsülném túl, a döntő többségünkhöz el sem jutó „országos” sajtóét még kevésbé. Betlen János végtelen beszélgetései alatt vagy vacsoráznak (bekapcsolva hagyott készülékkel), vagy sávot váltanak; Heltai Péter rossz hangformálással kiejtett, tartalmatlan szavait pedig nem is érthetik. (Remélem, Friderikuszt politikai műsorvezetőként is nevetséges bohócnak tekintik.) Véleményüket a család, a baráti kör, a munkahely formálja, bár többnyire óvakodnak a politikai témák megbeszélésétől. Jelentős részüknek mindennapi kenyere függ adott érdekcsoporttól, s ez jelentősen befolyásolja, ha elmegy szavazni. Akár személyesen látnak néhanapján országgyűlési televíziós tudósításokat, akár csak hallanak az üres padsorokról, fölteszik a kérdést, hol vannak azok, akiknek ott kellene lenniük, mint nekik a munkahelyükön (ha van) és akiket a média „politikusnak” minősít. Nagyjából tudják is, hogy az ügyvéd képviselő úr, ha nem ő szólal föl, éppen zsíros tiszteletdíjjal foglalkozó ügyeit készíti elő irodájában. A polgármester képviselő úr városának (falujának) ügyes-bajos dolgaival van elfoglalva. A vállalkozó úr/ asszony képviselői igazolványával egy miniszteri főtisztviselővel kávézik jó kis megbízások elnyerése érdekében. A tanár képviselő úrnak/asszonynak órája van. És így tovább. A polgár nem is csodálkozik ezen, hiszen a képviselők a megszokott viselkedési mintát követik: „főfoglalkozásuk” helyett a „mellékest” hajszolják. Azt, amit a pártok szónokai a padsorokból vagy az emelvényről a világba harsognak, ezerszer hallotta, és nagyon jól tudja, hogy a dolgok nem itt, hanem a pénzvilág párnázott ajtói mögött dőlnek el. Arról is sokszorosan meggyőződhetett, hogy a politikusok sok mindenre kíváncsiak, csak az ő véleményére nem. Az övére, aki talán nemzeti szabadelvű lenne, ha ismerné e fogalom tartalmát. A „nemzet” szóhasználatával azonban csak ritkán találkozik, akkor is többnyire elmarasztalóan; a szabadelvű helyett pedig általában a „liberálist” mondogatják neki, amiben latin iskola hiányában nem hallhatja a szabadság eszményét. Egyébként szintén olyan gondolatot, amivel többnyire csak akkor találkozott, amikor valaki visszaélt vele. Őt kellene megérteni és megközelíteni. Vele kellene kiegyezni. A jelenlegi kormány annak köszönheti a szavazni hajlandók többségének 1998-as bizalmát, hogy az MSZP egyetlen ígéretét sem tartotta be, a Bokros-csomag igen széles rétegeket sújtott. Olyan szegényeket, akiket semmi nem ingerel jobban, mint az, hogy miközben helyzetük (saját igazságérzetük szerint) méltánytalanul romlott, mások (Tocsik stb.) vérlázító előnyökhöz jutottak. Akik nem értik, miért kap az Egészségbiztosítási Pénztár főigazgatója (köztisztviselőként) éppen tízszer akkora fizetést, mint az ő háziorvosuk, akinek emiatt nekik kell hálapénzt a zsebébe dugniuk. Mindezt nem annyira média, s még kevésbé a sajtó tudatosította bennük. Sokkal inkább azok a tanult asszonyok és férfiak, akiknek puszta létét is eltagadták előlük, hiszen folyton azt hallották, hogy a „közvélemény-formáló értelmiség”, a „nemzetközi rangú szakemberek” az SZDSZ és az MSZP mögött állnak. Ekkor azonban kiderült, hogy sokan közülük osztoznak az ő fölháborodásukban. Márpedig tanítványaik révén a tanárok véleménye akkor is eljut a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, rokonokhoz, ha nyomorúságos jövedelmük miatt egyébként mélységesen lenézettek, mert „csak ennyire vitték”. Így szólalhatott meg Horn Gyuláéknak igen váratlanul az a remény, hogy a fiatal politikusok mások, mint akiket eddig mindig hazugságon értek. Mások, s ez érezhető változást hoz majd. A 80 százalékos „hallgató többséggel” kellene kiegyezni, de legalább szóba állni. Az a gyanúm, a szabadelvűség iránt fogékony szavazók jelentős része is közéjük tartozik. „Hivatásos” politikusaik jelentős részét azonban csak a képviselői megbízatás, a pártban élvezett fizetés és a média tartja a felszínen. Háttér nélküli politikusokkal pedig nem nagyon érdemes egyezkedni. Súlyosabb kérdés ez, mint az elszenvedett sértések megbocsátása, ami persze soha nem könnyű. A bib- liai Józsefet is a fáraó udvarában szerzett mérhetetlen gazdagság tette képessé erre. Ha nincs mit adnia szükséget szenvedő fivéreinek, azok nem keresik meg. Márpedig jó szónál és jó szándéknál egyéb fölött még sokáig nem rendelkeznek az uzsorakör csapdájában vergődő mindenkori magyar kormányok. Az ország jövőjéről gondolkozva nem a pártközi kiegyezéseket kellene keresni. Különben most is van rá jó néhány példa Fidesz-körökben, hogy az SZDSZ egyes tagjaihoz fűződő családi-baráti kapcsolataikat változatlanul fenntartják. Ebből azonban nem lesz a következő választások megnyeréséhez elegendő szavazat – a jelenlegi kormány javára.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.