Kis magyar foci

A centenáriumát ünneplő legnépszerűbb magyar sportegyesület, a Ferencvárosi Torna Club fennállása során talán még soha sem volt ilyen mély erkölcsi és anyagi válságban. Főként a kirakatsportág, a labdarúgás képviselői, az egyik legsötétebb korszakát élő futballcsapat ilyen és olyan rangú és rendű elöljárói, játékosai szégyenkezhetnek a nagy nyilvánosság előtt, de nagyon. S vajon mikor kellene alapos körültekintéssel, akár vasszigorral is végre rendet tenni, ha nem most, mielőtt a dicső száz esztendőt több rossz döntéssel néhány meggondolatlan ember csak és kizárólag önös érdekből negligálja. No de ki rakja rendbe az egyesület szénáját? Az agrárminiszter – kínálja magát az egyértelmű válasz –, hiszen Torgyán József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter az FTC elnöke. Igen ám, csakhogy Torgyánt a Fradi futballcsapatát működtető kft. ügyvezetője és az együttes szószólói minden erejükkel igyekeznek az orránál fogva vezetni, a tárca és a klub irányítója pedig állandó lépéshátrányában azt hangoztatja, hogy előbb tájékozódni akar, majd hátradőlve, elégedetten „jó nagyokat” mond, bele a mikrofonba. A kérdés persze az, hogy mit keres egy, kettő miniszter – bocsánat: most már csak egy – egy sportklub élén? Mindannyian jól tudjuk: a népszerűséget. Torgyán eseténél maradva: a Ferencvárossal választásokat lehet nyerni. Vagy – mint a jelenlegi botrányos helyzetben – netán sorsdöntő szavazatokat veszíteni. Szélesítve a horinzontot: Lányi Zsolt, a másik kisgazda politikus, az FKGP alelnöke pillanatnyilag is az Újpest elnöke, míg a harmadik, Szabó János honvédelmi miniszter, a Kispest-Honvéd elnöke az eltűnt pénzek, a zűrös gazdasági ügyek miatt elegánsan lemondott egyesületi elnöki tisztségéről. Igazságtalanok lennénk persze a kisgazdapárttal, ha csak e társadalmi szervezet meghatározó személyiségeinek olvasnánk a fejükre az olcsó népszerűség hajhászását. Magyarországon az elmúlt évtizedekben s a rendszerváltás után is gyakorlat volt a bársonyszékben helyet foglaló hatalmasságokat felkérni a sportegyesületek első számú vezetőjévé. A nem is bújtatott cél mindenki számára világos volt: „kijárás”, ami annyit tesz, hogy befolyásukat és szerteágazó kapcsolatrendszerüket kihasználva állami és privát vállalatoktól, cégektől pénzt, többnyire minimum tízmilló forintokat szerezni a zökkenőmentes működéshez. A felállás elvileg és gyakorlatilag is sérti az esélyegyenlőség ősi elvét, főként akkor, ha csak egy-két klubot irányít miniszter, a többit meg nem. Arról nem is beszélve, hogy a miniszter „nagyobb ember”, mint például az államtitkár, de előfordulhatna például az is, hogy az élvonalbeli bajnokságban szereplő valamennyi futballegyletnek miniszter lenne az elnöke. Persze kiállási sorrend is van az egyes miniszterek között. Ám az lenne az igazán komikus, ha a kormány minden tagja vezető szerepet vállalna valamelyik klub élén, s a kormány első ülésén meg is alakulhatna a Magyar Miniszterek Hivatásos Labdarúgó Ligája. De ki beszél itt a fociról és a rendről?