Albin 2024. március 1.
logo

Külpolitika baloldali vétójoggal?

1999.11.25. 23:00

Véget ért ez is, mármint a magyar–magyar csúcs – a múlt hét végén hallottunk róla éppen eleget, a különböző rádiók óránkénti híradásaiban is ez vitte a prímet. Az egyszeri ember, aki magát kisebb-nagyobb megszorításokkal e nép (s ha makacsul széplelkű: nemzet) tagjának vallja, ilyenkor fokozottabban figyel, holmi reflexión mereng, ugyan mi kedvest, szépet mondhatna, írhatna... Ahol négy-öt magyar összehajol, mindig akad ok örvendezni is, búslakodni is. Ugyan melyikünket nem tölti el örömmel például a tény, hogy szinte mindenki jelen volt e fontos találkozón? Hamisítatlan honfiúi buzgalmában természetesen ott jeleskedett az MSZP is, mondhatni, az elsők között jutott el a csúcsra. Ez persze cseppet sem meglepő: egy szociálisan érzékeny párttól, amely a nemzet alapját jelentő legkisebb sejtért, a családért aggódik, a miniszterelnök nyilatkozatai kapcsán pedig unos-untalan hazánk (állítólag megtépázott) nemzetközi tekintélyét, Európába vezető utunkat siratja, az ilyesmi egyenesen elvárható. Jó érzés tudni, hogy az MSZP révén a magyarság ügyének igazi zászlóshajója cirkál honi vizeinken – és persze a nemzetközi sajtó óceánján is. Nem véletlenül nyilatkoztatta ki Kovács László az íziben megtartott szegedi diétán, hogy az immáron megújult és patyolatmúltú szocialisták döntő érdemeket szereztek a rendszerváltásban. Mi több: érdemeik állítólag olyan nagyok, hogy soha többé(?) nem hagyhatóak ki a kormányzásból – hiszen ők olyan Magyarországot építenek, ahol mindenki jól érezné magát. Igaz, hogy az egyszeri ember már most is kielégítően, már-már jól érzi magát, de miként is merne vitába szállni egy ilyen tapasztalt politikussal? A magyar jövő (ön)jelölt letéteményese, az MSZP tehát ott volt a csúcson – érdekes lenne tudni, hogy érezték magukat ama hirtelen támadt tülekedésben? Egy magyar–magyar csúcson igen sok veszélyes alak jelenik meg: a nem elégszer hivatkozott landeszmani felosztás értelmében olykor csak úgy suhognak a bő gatyák, vadul fütyül a barack, a terjengő szagokról nem is ízléstelenkedve... A válságos pillanatokban az MSZP küldöttsége azonban a hazára gondolt, a magyarság egyetemes, szent ügyére – és ez csodát tett: lepattogtak róluk a népnemzeti matériák, orrukat szellő nem facsarta, s még az Achillesük sem kandikált ki. Nem kis megelégedésünkre szolgálhat az is, hogy az ellenzéki pártok végül megszánták a nemes gyülekezetet, és nem kis kegyet gyakorolva aláírták a zárónyilatkozatot. Most aztán kössön beléjük, aki tud: az Orbán-kormány megalakulásakor megígérték nekünk, hogy ők konstruktívak lesznek (szakadjon a fejükre a sarló-kalapács, ha nem), és tessék, itt az újabb bizonyíték, még egy ilyen konstruktívan kivonulgatós ellenzéket nem hordott a hátán az anyaföld. Némi ijesztgetősdit követően tehát aláírták a zárónyilatkozatot – az általuk kilúgozottat, a megnyirbáltat, a szomorút. Mert akárhogy is próbáljuk utólag kifesteni, diplomatikusan mentegetni a záródokumentumot, annak (és többé-kevésbé magának a csúcsnak) leglényegesebb pontjai ezek lettek volna: a határon túli, kisebbségben élő magyarok kettős állampolgárságának ügye és a külföldön élő magyarok szavazati jogának fontolóra vétele. A kettős állampolgárság kérdése a nemzetben gondolkodók számára evidencia – és nem adomány, hanem időszerű orvoslása lenne a magyarságot ért történelmi igazságtalanságnak. Kérdés persze, ki miben gondolkodik. Kérdés, lélekben hány millió magyar miniszterelnöke volt Antall József, majd Horn Gyula, hány millió magyarért érez felelősen Orbán Viktor – és szeretne érezni, szigorúan feltételes módban, Kovács László. Ezzel kapcsolatban a legcélszerűbb magukra a határon túliakra hagyatkozni: miként vélekednek a Horn-kormány lezárult nemzetpolitikájáról Erdélyben, a Felvidéken, a tengerentúlon. És miként vélekednek, milyen felszabadult elégedettséggel nyilatkoznak ugyanezen régiókban a polgári kormány kiállásáról, érdekképviseletéről, álszociális szólamokon túlmenő gondoskodásáról. Ha ebben a kérdésben tisztán látunk, egyben azt is megválaszoltuk, miért alkudta-zsarolta semmivé az ellenzék a külföldre szakadtak szavazati jogának kérdését. Miért félnek úgy ettől, mint a tűztől? Nyilván azért, mert jól tudják: ha az erdélyiek, a felvidékiek és a többiek is beleszólhatnának az anyaország négyévenkénti dolgaiba, akkor talán a legszívósabb Internacionálé sem érné meg a következő baloldali kormányt. Különféle homályos, nép-nemzeti okoknál fogva Áron és Ábel bácsiék nem a szocialista Kánaánra szavaznának – részint, mert viszonylag keveset forgatták az itthon legkedveltebb napilapot és hasonszőrű társait, részint pedig, mert az ő fajtájuk világéletében kucsmát hordott és ködmönt, pufajkát ellenben soha. Mindez azonban utólagos dohogás: amit írtak, az aláírták, amit kihagyattak, azt kihagyták. Ami Kovács Lászlót illeti, ő elégedetten nyilatkozott a záródokumentumról (a legbiztosabban ebből tudhatjuk, hogy valami nem stimmel az irat körül), külön örömét fejezve ki a szavazati jog eltussolása felett. Álláspontját fejtegetve azt találta mondani: a dolgok rendje azt kívánja, hogy az állampolgárság ne hulljék csak úgy, automatikusan egyesek ölébe – azért ugyanis tenni kell; az kérem kötelezettségekkel jár, ki kell azt biz’ érdemelni... Az MSZP elnöke e kijelentésével olyan ingoványba gázolt, ahol sok bátor vadász eltévedt már – azt kutatva, cserkészve, hogy ki a magyar. Illyés Gyula még 1939-ben egy vékony kötetnyi tanulmányt szentelt e kérdésnek, hogy végére járjon: kik is tartoznak hová? Közös dolgaink nem sokkal később úgy alakultak, hogy manapság e gondolat puszta felvetése viharokat kavar, jégesővel, ménkűvel, földindulással. Fölöttébb kínos téma ez, és őszintén bevallom, aggódom a nyilatkozóért – ha belemelegszik, még holmi nacionalista kirekesztésre vagy, ami még rosszabb, sovinizmusra, rasszista ízű félmondatokra ragadtatná magát. Éppen ezért hagyjuk is ezt, és koncentráljunk a saját portánkra: ki érdemli meg a magyar állampolgárságot? Megérdemli-e az erdélyi magyar, aki nyolcvan év elteltével is megőrizte anyanyelvét, tudatát? Aki végigélt világháborút, diktatúrát, évente elzarándokolva Csíksomlyóra. Hány oldalon át indokolják magyarságukat, hány ítélőszék előtt bizonygassák, mi mindenen mentek keresztül? Szükséges-e alibit igazolniuk, miért nincsenek birtokon belül? Mindez kísértetiesen hasonlít egy tíz évvel ezelőtt elhangzott okfejtésre – és nagyszerűen példázza, mennyire nincs új a nap alatt, különösképpen, ha elvtársi ügyekről ejtünk szót. Történt pedig, hogy a már vesztét érző MSZMP 1989-ben pártaktívát tartott a Budapest Sportcsarnokban. Az ünnepi szónok, Grósz Károly elvtárs, a „történelmileg kialakult” egypártrendszert éltetve egyebek között így nyilatkozott: „Meg kell kérdezni a kisgazdapárttól is, elvtársak, hol volt, mit csinált negyven éven át?” Rá egy hétre, az egyik ellenzéki lapban megérkezett a kisgazda válasz: a tagok „börtönben ültek, jeltelen parcellákban porladtak, külföldre menekültek, kisemmizve tűrtek”. Szükséges-e tovább boncolgatnunk a párhuzamot? Illyés definíciója szerint egyébként „A magyar az (...) aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán magát is sértve érzi emberi, magyari mivoltában.”

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.