Magyarok mesélnek

Onthatja a kisebb és nagyobb szenzációk híreit a napi sajtó, a tévéhíradók, a rádió krónikái – számomra (s remélem, ebben nem vagyok egyedül) a legizgalmasabb mégis az, ha valamelyik műsorban valaki az életről mesél. Ma egy hete, november 22-én indult el a rádióban a Csodák és csudák két héten át tartó sorozata. A naponta többször jelentkező műsorban „civilek” mesélnek bámulatosan változatos történeteket az életükből vagy mások sorsának alakulásáról. Lehetetlen sorra venni, mi mindenről szólnak ezek a hosszabb-rövidebb írások (a meghirdetett pályázatra vagy ezerkétszázan küldték el munkáikat, ebből körülbelül százat illesztettek be a műsorokba), de az eddig elhangzottak közül néhányat meghallgatva (valamennyit lehetetlen, mert akkor szinte egész napon át ülhetnénk a rádió mellett, ide-oda kapcsolgatva a Kossuth és a Bartók között) annyi máris bizonyos: a Csodák és csudákból kiformálódik a mai ország képe, az utóbbi évtizedek sok, olykor tragikus, olykor ma már abszurdnak tűnő eseménye, és az ország lakóinak sorsa is. Hasonlatos ez a mostani nagy vállalkozás a korábbi naplópályázatban kialakult képhez. Mint annak, a mostani műsornak is felbecsülhetetlen dokumentumértéke van. Ha a pályázók nem írják meg élményeiket, sok mindenről soha nem szereztünk volna tudomást. A hivatásos történészek, legyenek bár a legalaposabban dolgozó kutatók, az egyének sorsát nem vizsgálhatják – legfeljebb ha úgynevezett nagy személyiségekről van szó. Azokról azonban, akik a történelem alanyai, nem sok szó esik. Most viszont ők beszélnek. S a történetek sajátos módon vagy igazolják, hitelesítik a kialakult véleményeket a történelemről (történelmünkről), vagy megkérdőjelezik azokat. Leginkább azonban árnyalják az ismereteinket. Nem (vagy csak ritkábban) tényszerűen, hanem a megélt helyzetek, szituációk szintjén. A személyes élményanyag az igazán fontos. Ilyen személyes vallomások egyébként a Csodák és csudák keretén kívül is elhangzottak. Kettő különösen érdekes volt. Ezekben is magyarok meséltek minden kalandregénynél izgalmasabb, fordulatosabb életükről. Az egyik mesélő magyar (merthogy akármennyire a világban élnek is, mégis elszakíthatatlanul magyarok maradtak) az a Losonczy Anna volt, akinek édesapja, Losonczy Géza, az 1956. október–novemberi Nagy Imre-kormány államminisztere, máig tisztázatlan körülmények között halt meg a börtönben a Nagy Imre-per vádlottai közül. A ma a párizsi Sorbonne egyetem tanáraként dolgozó kultúrantropológusban, aki 1972 óta él külföldön, egy különleges tudományág szenzációs eredményeket elérő kutatóját ismerhettük meg. Hasonlóképp kalandos életútú az a Huszár László várostervező építész, akinek a tevékenysége Brazíliától Malajziáig hagyta ott a nyomát városokon, településeken. Neve a világban sokkal jobban ismert, mint idehaza (Losonczy Annáé is). Régi magyar betegség: jeles embereinket gyakran nem mi becsüljük meg igazán.