Magyarok mesélnek

Takács István
1999. 11. 29. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Onthatja a kisebb és nagyobb szenzációk híreit a napi sajtó, a tévéhíradók, a rádió krónikái – számomra (s remélem, ebben nem vagyok egyedül) a legizgalmasabb mégis az, ha valamelyik műsorban valaki az életről mesél. Ma egy hete, november 22-én indult el a rádióban a Csodák és csudák két héten át tartó sorozata. A naponta többször jelentkező műsorban „civilek” mesélnek bámulatosan változatos történeteket az életükből vagy mások sorsának alakulásáról. Lehetetlen sorra venni, mi mindenről szólnak ezek a hosszabb-rövidebb írások (a meghirdetett pályázatra vagy ezerkétszázan küldték el munkáikat, ebből körülbelül százat illesztettek be a műsorokba), de az eddig elhangzottak közül néhányat meghallgatva (valamennyit lehetetlen, mert akkor szinte egész napon át ülhetnénk a rádió mellett, ide-oda kapcsolgatva a Kossuth és a Bartók között) annyi máris bizonyos: a Csodák és csudákból kiformálódik a mai ország képe, az utóbbi évtizedek sok, olykor tragikus, olykor ma már abszurdnak tűnő eseménye, és az ország lakóinak sorsa is. Hasonlatos ez a mostani nagy vállalkozás a korábbi naplópályázatban kialakult képhez. Mint annak, a mostani műsornak is felbecsülhetetlen dokumentumértéke van. Ha a pályázók nem írják meg élményeiket, sok mindenről soha nem szereztünk volna tudomást. A hivatásos történészek, legyenek bár a legalaposabban dolgozó kutatók, az egyének sorsát nem vizsgálhatják – legfeljebb ha úgynevezett nagy személyiségekről van szó. Azokról azonban, akik a történelem alanyai, nem sok szó esik. Most viszont ők beszélnek. S a történetek sajátos módon vagy igazolják, hitelesítik a kialakult véleményeket a történelemről (történelmünkről), vagy megkérdőjelezik azokat. Leginkább azonban árnyalják az ismereteinket. Nem (vagy csak ritkábban) tényszerűen, hanem a megélt helyzetek, szituációk szintjén. A személyes élményanyag az igazán fontos. Ilyen személyes vallomások egyébként a Csodák és csudák keretén kívül is elhangzottak. Kettő különösen érdekes volt. Ezekben is magyarok meséltek minden kalandregénynél izgalmasabb, fordulatosabb életükről. Az egyik mesélő magyar (merthogy akármennyire a világban élnek is, mégis elszakíthatatlanul magyarok maradtak) az a Losonczy Anna volt, akinek édesapja, Losonczy Géza, az 1956. október–novemberi Nagy Imre-kormány államminisztere, máig tisztázatlan körülmények között halt meg a börtönben a Nagy Imre-per vádlottai közül. A ma a párizsi Sorbonne egyetem tanáraként dolgozó kultúrantropológusban, aki 1972 óta él külföldön, egy különleges tudományág szenzációs eredményeket elérő kutatóját ismerhettük meg. Hasonlóképp kalandos életútú az a Huszár László várostervező építész, akinek a tevékenysége Brazíliától Malajziáig hagyta ott a nyomát városokon, településeken. Neve a világban sokkal jobban ismert, mint idehaza (Losonczy Annáé is). Régi magyar betegség: jeles embereinket gyakran nem mi becsüljük meg igazán.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.