Megemlékezés a hideg napokról

Szomorú évfordulóra emlékeznek ezekben a napokban a vajdasági magyarok. Most van 55 éve annak, hogy a bevonuló partizánok magyarok ezreit végezték ki szerte a Délvidéken. Az akkori történésekről hosszú évtizedekig csak suttogva mertek beszélni az emberek, a hallgatást pedig csaknem tíz évvel ezelőtt a magyarság első itteni érdekszervezete, az azóta széthullott Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége törte meg. Alig néhány héttel 1990. március 31-i megalakulása után ugyanis a Vajdasági Tudományos Akadémiától kérte, hogy tudományos módszerekkel vizsgálják ki az 1944 végén történteket. A szerb közvélemény akkor óriási felháborodással fogadta a követelést, a tudományos feltárás a mai napig nem történt meg, csak az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar történelmi tanszékén készült egy ezzel kapcsolatos doktori diszszertáció, amely ugyan elismeri a vérengzés tényét, de sokkal kevesebb áldozatról tud, mint amennyit a téma magyar kutatói emlegetnek. Máig sem tudni pontosan, hogy akkor hány magyart végeztek ki. A becslések 20 és 40 ezer között mozognak. A VMDK első lépését követték az első nyilvános megemlékezések és néhány helységben, mint például Újvidéken és Temerinben a napokban már tizedszer rótták le a kegyeletüket az elesetteknek emelt különböző emlékműveknél. Úgy látszik, valami átok ül az újvidéki megemlékezésen, amely eddig mindössze kétszer zajlott le incidens nélkül. Korábban a temetkezési vállalat rendre kiszedte a halottak emlékére állított kereszteket, de mivel már két éve a helyükön maradtak, az újvidékiek felbátorodtak, és a közelmúltban betonkeresztekkel cserélték fel a megkopott fakereszteket. Ezeket valakik néhány héttel ezelőtt kiforgatták helyükről, a mostani megemlékezésre azonban az újvidéki (ellenzéki) önkormányzat helyreállíttatta őket. Az ilyen viszonyulás azonban továbbra is csak kivétel. Habár több helyen az idén immár tizedszer emlékeznek, sokan kérdezik még ma is, hogy mi értelme van feltépni a múlt sebeit. Erre a választ legteljesebben talán Matuska Márton nyugalmazott újságíró adta meg, aki a megtorlás napjairól immár német nyelven is megjelent könyvében az elsők között foglalkozott a témával. Matuska a következőket írja: „Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak.