Németh-év a magyar atlétikában

A szombathelyi Dobó SE atlétái nemcsak a versenyeken, hanem az atlétabálon is főszereplők voltak, ahol az év legjobbjait díjazták. Németh Pál megvédte címét, a Dobó SE hatvanhárom éves mestere tavaly is az év atlétaedzője lett, sőt, a sportújságírók szavazásán is első helyen végzett. Fia, Németh Zsolt viszont először vehette át az év atlétája kitüntetést.A gratuláció után azt kérdeztem az ünnepelttől, Németh Páltól: – Számontartja címeit? – Nem tudom pontosan, hogy hányszor lettem az év edzője. Az elismerés ugyan jólesett, de ez a kitüntetés sokszor nem az edzőnek, hanem a tanítvány eredményének szól. Így aztán előfordulhat, hogy nem a legjobb edző, hanem a legeredményesebb atléta mestere kapja ezt az elismerést. – Ezt az ön kitüntetése cáfolja, mert nem csupán egy-egy tanítványa ért el sikert, hanem az egész csoportja, az idén a Dobó SE megnyerheti a szakosztályok pontversenyét is. – Örülök, hogy a Dobó SE az ország legeredményesebb atlétabázisa, de ez egyben kritika a rivális szakosztályoknak, amelyekben nem csupán egy szakággal, a dobással foglalkoznak. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de a mi győzelmünk azt jelzi, hogy a korábbi erős fővárosi klubok, a Honvéd, az UTE, a Vasas mennyire meggyengült. – Még most is az objektivitásra törekszik, pedig megtehetné, hogy ünnepeltetné magát, és világhírű műhelyét. – Megtehetném, de ez hova vezetne? Legalább mi, akik a magyar atlétikának szenteltük az életünket, ne csapjuk be magunkat. Úgy emlékszem, éppen ön írta a nyolcvanas évek elején, hogy vékony jégen veszélyes ugrálni. A magyar élmezőnyt tekintve ez a jég azóta sem lett vastagabb. – Példátlan, hogy az év edzőjének a fia lett az év atlétája. Úgy, mint a mesékben, három fia közül a legkisebb, Zsolt világbajnoki ezüstéremmel a csúcs közelébe ért. Aki ismeri a család történetét, tudja, hogy ez az út milyen nehéz volt. – Hát, előfordult néhány veszélyes emelkedő. A legidősebb fiam, László diszkoszvető volt, tizenegy évvel ezelőtt egy edzésen a kalapács fejbe találta, és nagyon súlyos sérülést szenvedett. – Nem gondolt akkor arra, hogy leteszi a kalapácsot? – A balesetet nem a kalapács okozta, hanem emberi figyelmetlenség. Elhatároztam, mint edző mindent elkövetek, hogy többé ilyen ne forduljon elő a pályán. Hála az égnek, Laci felgyógyult, három gyereke van. Egyik unokám, Orsolya tizenhárom éves, száznyolcvanhat centi magas, és az idén már ötvennyolc métert dobott kalapáccsal. – Legkisebb fiára, Zsoltra is büszke lehet, megnyerte az Universiádét, majd a világbajnokságon ezüstérmet szerzett. – A kalapácsvetés hazai mezőnye nagyon erős, ezért Zsoltnak nehezebb volt kijutnia Sevillába, mint ott jól szerepelni. Persze, ha nem lenne bolondja a labdarúgásnak, talán már előbb érmet nyerhetett volna. Alig tudtam rábeszélni, hogy ne focista legyen. A labdajátékok iránti imádatát a kalapáccsal sem tudtam kiverni a fejéből. Most is azért kellett megoperálni, mert focizás közben izomszakadása lett. – Így történt? – kérdezem a másik ünnepelttől, Németh Zsolttól. – Apámnak mindig igaza van – válaszolja mosolyogva Zsolt. – Valóban focizás közben sérültem meg. Az operáció három hete szerencsére jól sikerült, már úszom. Remélem, a most kezdődő keszthelyi edzőtáborozáson már dobhatok is. – Gondolom, nem bánta meg, hogy hallgatott apjára, és kalapácsvető lett. – Most már nem. Tizenhat éves koromig apám kérésére ugyan lejártam az edzésekre, de alig vártam, hogy mikor lóghatok meg. Utána viszont egyre jobban megkedveltem az atlétikát, az idei eredményeim őt igazolták, mert labdarúgóként sohasem állhattam volna világbajnoki dobogóra. Huszonnyolc évesen már nem változtatok sportágat. Sőt megfogadtam, hogy az olimpiai felkészülés miatt jövő októberig hűtlen leszek a labdarúgáshoz. Egy olimpiai érem mindezért kárpótolna.