Sárgul, fakul a világ legtitokzatosabb asszonya

Sárgul a Gioconda. Szikkadozik, és megfonnyadt. Mi legyen hát vele? Legyen egyáltalán valami vele? Jó karban tartassék? Megszépíttessék? Legyen olyan, mint valaha volt? De vajon lehet-e olyan, mint valaha volt? Nagy kérdés, fogas – a látszat ellenére is –, óriási vitákat kavaró. Párizsban, Hágában, Rómában s szerte Európában a műértők és szakértők egész hada vitázik erről mostanság. A francia Journal des Arts című művészeti folyóirat ugyanis a minap nem kevesebbet ajánlott megfontolásra, mint azt, hogy a Louvre-ban kiállított csodafestményt, a Giocon-dát – más néven Mona Lisát – restaurálni kellene! Merthogy színei sárgulnak, fakulnak, tompulnak. Tény, hogy a szép és rejtélyes mosolyú hölgy portréja lassan már oly sárgás színű, mint a töppedt citrom, s ha Leonardo hagyományosan lágy, pasztell színeire gondolunk, bizony, a Mona Lisa szinte színevesztett. „Ugyan már, hagyjuk a csudába, akarom mondani, hagyjuk a régi formájában és színeiben ezt a festményt! – mondogatja Christophe Monin, a Louvre szóvivője. – Miénk a felelősség, hát mi döntünk az ügyben. A múzeum pedig úgy döntött, hogy nem restauráltatja a Mona Lisát! Nem éri meg kockáztatni csupán azért, mert egy újság vitát nyitott róla.” Ez az újság még arra is áldozott, hogy meggyőzze a nemzetközi restaurátortársadalmat: muszáj helyreállítani a képet! Ehhez egy torinói intézettel elkészíttette a festmény úgynevezett virtuális képét, s ezen az esetleges restaurálás után „helyre-állított” színvilágot. E virtuális festményen a megfiatalított, megszépített Gioconda valóban gyönyörűséges: rózsaszirom bőrű, elbűvölő, s még a háta mögött sejlő tó vize és a mennybolt is újra csodaként tündöklik. Csakhogy: a gyönyörűséges hölgy mintha el is veszített volna valamit... Úgy ám: ha ugyanis e virtuális kép valósággá válna, azaz ha a festményt valóban restaurálnák, Mona Lisa mosolya korántsem lenne oly rejtélyes! A rejtély ugyanis nem másnak köszönhető, mint a különös ekrü színnek, amely újrafestés következménye. Maga Leonardo mester festette újra a vásznat, többször is, hogy festményének szépségét imigyen védje meg az idő múlásától. Magyarán: lelakkozta a festményt. Igaz, a rejtélyes hölgy már régóta nem is olyan rejtélyes. Franz Zolner kutatásai szerint a modellje egy firenzei nemesember, bizonyos Fran-cesco del Giocondo hitvese volt, s Lisa di Noldo Gherardininak hívták. Igaza volt hát Giorgio Vasari-nak, aki elsőként írta le, hogy Gioconda – del Giocondo felesége volt. Azt tehát tudjuk, ki volt a modell. Azt azonban még nem, hogy vajon Leonardo mesternek mi volt a szándéka e festménnyel. Művészettörténészek szerint Leonardo tucatnyi apróbb-nagyobb „csapdát” rejtett el a képen. Mintha éppen profán kezek „bele-piszkálásától” akarta volna megóvni. Jean-Pierre Cuzin, a Louvre egyik restaurátora – a már említett művészeti folyóiratban – úgy nyilatkozik, hogy a Mona Lisához azért nem szabad hozzányúlni, mert ezzel nemhogy visszanyerné eredeti színeit, hanem éppenséggel elveszítené őket. A röntgenfelvételekből, amelyeket a festményről készítettek, kiderült, hogy a festékréteg alatt nincsenek skiccek. Vagyis Vinci művésze (Leonardo Vinci városából való volt, ezért vette fel a Leonardo da Vinci, azaz Vinciből való Leonardo nevet), szóval a XVI. századi mester rajzok nélkül, azonnal ecsettel kezdett dolgozni. Ezért tartott a munka négy hoszszú esztendeig. S tulajdonképpen be sem fejezte a képet. Olajfestéket használt, s egymás után következő rétegekben kente fel a színeket. Minden egyes réteg felmázolása után megvárta, míg a felkent festék megszárad, s csak utána húzta rá az újabb adagot. Ez a technika azonban egyúttal a színekkel és a fényekkel, árnyakkal való játékot is jelenti. Ám egy esetleges tisztogatásnál, restaurálásnál gyakorlatilag lehetetlen lenne felismerni, hol kezdődik, s melyik az a festékréteg, amelyet Leonardo vitt a vászonra. Ráadásul a restaurálásnál használt vegyi anyagok beha-tol(hat)nak az eredeti festékrétegekbe, és hatásuk ellenőrizhetetlen lenne. A Mona Lisával is úgy járhatnának a restaurátorok, mint a művész más festményeivel: az éppen a Louvre-ban őrzött Madonna és Szent Anna, illetve Keresztelő Szent János festménye a restaurálás óta katasztrofális állapotban van. A Keresztelő Szent Jánosról félig-meddig eltűnt a tájkép. Jean-Pierre Cuzin változatlanul amellett kardoskodik, hogy a Gio-condához nem szabad hozzányúlni; így szép, ahogyan van. A hágai Maurits-huis múzeum igazgatója, Frederik Duparc viszont úgy véli, hogy nincs kockázat, durr bele!, restaurálják csak a Giocondát! Van, aki úgy tartja, hogy ez sem tabu, hanem egyszerű festmény, s ekként kellene bánni vele. A legtöbben mégis Federico Zeri olasz művészettörténésszel értenek egyet, aki szerint a Mona Lisa – mai formájában – a kollektív képzelet része, s meglehet, restaurálva, megszépülten nem is szeretné annyira a publikum.