Szakítás a teleregény műfajával 226 fiatal alkotók a tengerentúlról

A kilencvenes évek elején a mexikói filmgyártás körüli hangulat megváltozott. Úgy tűnt, sikerült kilábalni a közel tíz éve tartó, a mexikói filmkultúra egészét érintő válságból. Mikorra ugyanis a szakma és a nézők elkönyvelték, hogy a hazai produkciók nem tarthatnak számot különösebb érdeklődésre, Alfonso Arau Szeress Mexikóban című filmje minden nézettségi rekordot megdöntött nemcsak hazájában, hanem külföldi alkotásként az Egyesült Államokban és Európában is. A Magyar Filmintézet a mexikói követséggel együttműködve szervezte meg a fordulat óta elkészült új mexikói filmek szemléjét. Tanner Gábor (képünkön), a filmintézet munkatársa és a sorozat szerkesztője szerint válogatásuk tükrözi a jelenlegi mexikói filmgyártás keresztmetszetét.– Évek óta figyelemmel kísérve az Örökmozgó Filmmúzeum programját, feltűnő és meglepő, hogy rendszeresen műsorra tűznek Latin-Amerikából érkező filmeket. – Két évvel ezelőtt volt az első latin-amerikai filmhetünk, akkor egy összeállítás volt látható az Andok országainak filmkultúrájából. Azért tartjuk izgalmasnak ezeket a sorozatokat, mert Latin-Amerika országai egyébként távoli, szinte ismeretlen kultúrákként léteznek európai tudatunkban. Mivel az irodalom és a filmművészet képtelen független lenni attól a kulturális környezettől, melyben keletkezett, a művészetek segítségével virtuális ablakokat nyithatunk Latin-Amerika országaira. – Hogyan jellemezhető az ezredvégi Mexikó vizuális, elsősorban mozis kultúrája? – E kultúra televíziós világát jól ismerjük a szappanoperák révén. A magyar tévécsatornák előszeretettel sugározzák a mexikói és a brazil sorozatokat. A teleregény – ahogy Latin-Amerikában a szappanoperákat hívják – műfaját ezekben az országokban találták ki. Manapság is sok millióan nézik a sorozatokat, melyek teljesen leváltak a mindennapok világáról, folytatásos meseregényekké lettek. A valóság felmutatása így a televízió helyett valóban a filmre hárul ebben a kultúrában. Csakhogy ezekben az országokban erősebb a hollywoodi befolyás, mint Európában, hiszen a legközelebbi felvevőpiacokról van szó. Így például a mexikói filmgyártás kettős nyomásnak van kitéve: egyrészt kulturális produktumot kell létrehoznia, másrészt meg kell töltenie a nézőteret. Ezért a jól bevált műfajokat és a filmes sémákat speciális mexikói helyszíneken forgatják, és olyan fordulatokra építik a cselekményt, hogy olyan hatásuk legyen a filmeknek, mintha mindez csak úgy és csak ott történhetett volna meg. – Az előző évtizedben készült gazdag mexikói filmtermés mennyire prezentálódik a válogatás alapján? – Ez a filmhét egy vállaltan sokrétű filmhét lesz. Nem válogattunk rendezői sorozatot vagy más szűkítő szempont szerinti filmcsoportot. Látható lesz egy társasági komédia (A házasság sava-borsa), melyet a mexikói Woody Allenként is emlegetett Rafael Montrero rendezett egy házaspár életének viszontagságairól. A pszichothrillerbe hajló sorsdráma (Éjszakai gyilkosság) Veracruzban játszódik, az egyik legkedveltebb mexikói forgatási helyszínen. Vetítünk egy érdekes dokumentarista jellegű filmet a jóléti Kalifornia és a harmadik világhoz tartozó Mexikó közti acélfalon való átjutási kísérletekről (Édenkert). Az amerikaiak a törvény elől menekülnek vagy kalandot keresnek, a mexikóiak pedig a kaliforniai édenkertbe vágyakoznak. – A latin-amerikai országok közül vajon miért pont Mexikó az az ország, melynek jól láthatóan a legszorosabb kapcsolódási pontjai mutathatók ki az európai filmművészettel, elsősorban Bunuel kései filmjei révén? – Nem érzek ebben az eseti okokon kívüli meghatározottságot. Mexikóban komolyan kiépült filmgyártás van, megfelelő az infrastruktúra. Bunuel története is egyéni történet: próbálkozott Hollywoodban, és amikor ott nem sikerültek a tervei, elmentMexikóba is szerencsét próbálni. Ezekben az években nemcsak a Nazarint és a Viridiánát forgatta, hanem – bekapcsolódva a mexikói filmgyártás szélesebb spektrumába – számos kevésbé jelentős, mondhatni kommersz filmet is. – Miként lehetséges, hogy a nyolcvanas évekre teljesen érdektelenné vált, a televízió által „letarolt” mexikói film egy évtized alatt képes volt újjáéledni? – A kilencvenes években megkezdődött a gyártás struktúrájának teljes átalakítása, az állami finanszírozás mellett megjelent a privát tőke bevonása, és megszületett az a filmtörvény, amire mi még mindig csak várunk. Így az évtized közepére úgy talpra állt a mexikói film, hogy Cannes-ban – hosszú évek óta először – ismét elfogadtak mexikói filmnevezést. A gyártási viszonyok átalakulása mellett megjelent egy új filmesgeneráció, amely másképp gondolkodik a filmkészítésről, mint elődei. Az egyik irányzat dokumentarista tapasztalatokkal kezd játékfilmeket rendezni. De a nők társadalmi szerepének megváltozása is egyértelműen tetten érhető az új generáció témaválasztásaiban és stáb-jainak összetételében. Válogatásunkban a María Novaro rendezte Danzón című film képviseli az utóbbi csoportot. Megkezdődött a történelmi közelmúlt feldolgozása is a mexikói filmekben. A Ki nevet a végén? című játékfilm egy ötvenes évekbeli családtörténet, mely műfajával is ellenpontozza a szappanoperák alaphelyzetét. Válogatásunk azt bizonyítja, hogy a mexikói filmgyártásnak sikerült szerencsésen ötvöznie a közönségfilm és az úgynevezett művészfilm erényeit.