Szlovákia kopott bársonyban

Tornay István (Pozsony)
1999. 11. 15. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az Európai Unió egyetlen országában, sőt egyetlen csatlakozásra váró országában sincs annyi nemzeti ünnep – munkaszüneti nap –, mint az ötmilliós Szlovákiában. Ezért lehet a külföldiek számára furcsa, hogy éppen november 17., a „bársonyos forradalom” napja nem az. Pedig az idei, 10. évforduló kapcsán elhangzott egy erre vonatkozó javaslat, de nagy meglepetésre még a legnagyobb kormányerő, a jobboldali SDK elnöksége is elvetette, nem túl szerencsésen, „anyagi okokra” hivatkozva.Az érthető volt, hogy Meciar idején egy ilyen javaslat nem ment át. Most, a demokratikus kormány alatt inkább szomorú dolog, bár a magyarázat egyszerű: ha a visegrádi csoport országait nézzük, nyilvánvaló, hogy Szlovákiában dolgozták fel legkevésbé a múltat. Pozsonyban enyhe kárörömmel fogadták, hogy Prága is csehül áll: a cseh kommunisták a népszerűségi listán megelőzték a kormányzó szociáldemokratákat és a Václav Klaus vezette ODS-t is. Csak a sajátos humorú Frantisek Miklosko rakta helyre szlovák kollégáit, mondván: Szlovákiában még roszszabb a helyzet, csak nem látszik, mert itt a kommunisták a többi párt vezető testületeiben foglalnak helyet, nincsenek egy rakáson, mint Csehországban. Nem akadémikus kérdés ez, a tisztázatlan múltnak komoly politikai és társadalmi következményei vannak. A volt Csehszlovákiában elfogadott luszt-rációs törvényt ’93 januárja, az önálló Szlovákia kikiáltása után Meciar jégre tette, egyetlen közéleti szereplőtől sem követelték már meg az átvilágítást. A harmadik Meciar-kormány (1994–1998) alatt pedig mintha követelmény lett volna a terhelő múlt, a Lexa vezette titkosszolgálatot (SIS) teletömték a volt kommunista titkosrendőrség ügynökeivel. Ezért is bízhatta rá a SIS-re Meciar az államfő fiának elrablását, a koronatanú likvidálását. A második Meciar-kormány hatalomra jutásától (1992) kezdve az államigazgatásban fokozatosan bebetonozódtak a régi rendszer képviselői, hiszen a vezér csak azokban bízhatott, akik zsarolhatók voltak. Egyre több tanulmány keresi a választ arra a kérdésre, hol tart ma Szlovákia, különösen három visegrádi partneréhez képest. Az egyik válasz mindenképpen az, hogy hatéves lemaradása van, a starthelyzet azonos volt, de ’93 után következett a megtorpanás. A meciari évek, különösen ’94 után, tele voltak ellentmondásokkal, s ha nem is beszélhetünk kifejezetten ellenforradalomról, mindenképpen valamiféle autoritatív, fehérorosz típusú hatalom megteremtésére tett kísérlet volt, amit több politológus „puha diktatúraként” jellemez. A szellemi és erkölcsi elnyomorodásról beszélni nem értelmiségi divat, a jelenlegi demokratikus kormány több korrupciógyanús botránya az akkor kialakult „vadkapitalista” játékszabályok továbbélésére is visszavezethető. A felmérések arról is tanúskodnak, hogy nincsenek világos értékrendek, a fejekben nagy a zűrzavar. Egy felmérés szerint például a lakosság 49 százaléka véli úgy, hogy jobb volt a kommunista rendszerben. Megdöbbentő: csak három százalék azoknak az aránya, akik azt vallották, hogy a ’89 novembere utáni változások teljesítették elvárásaikat, 42 százalékuk kifejezetten negatív választ adott, 26 százalék nem is tudott felelni a kérdésre. Inkább elutasítás fogadta Ján Carnogursky kereszténydemokrata (KDH) pártelnök, igazságügy-miniszter két hónappal ezelőtti javaslatát a Kommunizmus Bűntettei Dokumentációs Hivatalának (ÚDZK) létrehozására. Az ellenzők – főleg Schuster államfő és az általa alapított párt, az SOP, valamint a baloldali SDL – ismét álszent módon a pénz- hiányra hivatkoztak. A társadalom egy része még mindig nem tudja eldönteni, hogy forradalomnak tartsa-e november 17-ét vagy sem, ismét előrángatják a közvetlen résztvők által gyakran cáfolt elméletet, miszerint az ellenzék képviselői titkos alkut kötöttek a kommunista vezetőkkel, azért lehetett a forradalom vértelen, a hatalomátadás bársonyos. Ugyanazokról van szó, akik hallani sem akarnak arról, hogy a (cseh)szlovák nép történelmének egyik legnagyszerűbb pillanata ne legyen hivatalos ünnep. ’89-ről a legtalálóbb jellemzést a tíz évvel ezelőtti események vezéralakja, Václav Havel cseh elnök adta: „Olyan esemény volt, amely minden lehetséges műfaj jegyeit magán hordozta: egy kicsit tragédia, egy kicsit mese, egy kicsit abszurd játék, egy kicsit komédia volt – így egyszerre mindez... S az sem véletlen, hogy az egészet oly intenzíven végigkísérte a zene. Talán azért, mert november kissé musical is volt.”

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.