Szlovákia kopott bársonyban

Az Európai Unió egyetlen országában, sőt egyetlen csatlakozásra váró országában sincs annyi nemzeti ünnep – munkaszüneti nap –, mint az ötmilliós Szlovákiában. Ezért lehet a külföldiek számára furcsa, hogy éppen november 17., a „bársonyos forradalom” napja nem az. Pedig az idei, 10. évforduló kapcsán elhangzott egy erre vonatkozó javaslat, de nagy meglepetésre még a legnagyobb kormányerő, a jobboldali SDK elnöksége is elvetette, nem túl szerencsésen, „anyagi okokra” hivatkozva.Az érthető volt, hogy Meciar idején egy ilyen javaslat nem ment át. Most, a demokratikus kormány alatt inkább szomorú dolog, bár a magyarázat egyszerű: ha a visegrádi csoport országait nézzük, nyilvánvaló, hogy Szlovákiában dolgozták fel legkevésbé a múltat. Pozsonyban enyhe kárörömmel fogadták, hogy Prága is csehül áll: a cseh kommunisták a népszerűségi listán megelőzték a kormányzó szociáldemokratákat és a Václav Klaus vezette ODS-t is. Csak a sajátos humorú Frantisek Miklosko rakta helyre szlovák kollégáit, mondván: Szlovákiában még roszszabb a helyzet, csak nem látszik, mert itt a kommunisták a többi párt vezető testületeiben foglalnak helyet, nincsenek egy rakáson, mint Csehországban. Nem akadémikus kérdés ez, a tisztázatlan múltnak komoly politikai és társadalmi következményei vannak. A volt Csehszlovákiában elfogadott luszt-rációs törvényt ’93 januárja, az önálló Szlovákia kikiáltása után Meciar jégre tette, egyetlen közéleti szereplőtől sem követelték már meg az átvilágítást. A harmadik Meciar-kormány (1994–1998) alatt pedig mintha követelmény lett volna a terhelő múlt, a Lexa vezette titkosszolgálatot (SIS) teletömték a volt kommunista titkosrendőrség ügynökeivel. Ezért is bízhatta rá a SIS-re Meciar az államfő fiának elrablását, a koronatanú likvidálását. A második Meciar-kormány hatalomra jutásától (1992) kezdve az államigazgatásban fokozatosan bebetonozódtak a régi rendszer képviselői, hiszen a vezér csak azokban bízhatott, akik zsarolhatók voltak. Egyre több tanulmány keresi a választ arra a kérdésre, hol tart ma Szlovákia, különösen három visegrádi partneréhez képest. Az egyik válasz mindenképpen az, hogy hatéves lemaradása van, a starthelyzet azonos volt, de ’93 után következett a megtorpanás. A meciari évek, különösen ’94 után, tele voltak ellentmondásokkal, s ha nem is beszélhetünk kifejezetten ellenforradalomról, mindenképpen valamiféle autoritatív, fehérorosz típusú hatalom megteremtésére tett kísérlet volt, amit több politológus „puha diktatúraként” jellemez. A szellemi és erkölcsi elnyomorodásról beszélni nem értelmiségi divat, a jelenlegi demokratikus kormány több korrupciógyanús botránya az akkor kialakult „vadkapitalista” játékszabályok továbbélésére is visszavezethető. A felmérések arról is tanúskodnak, hogy nincsenek világos értékrendek, a fejekben nagy a zűrzavar. Egy felmérés szerint például a lakosság 49 százaléka véli úgy, hogy jobb volt a kommunista rendszerben. Megdöbbentő: csak három százalék azoknak az aránya, akik azt vallották, hogy a ’89 novembere utáni változások teljesítették elvárásaikat, 42 százalékuk kifejezetten negatív választ adott, 26 százalék nem is tudott felelni a kérdésre. Inkább elutasítás fogadta Ján Carnogursky kereszténydemokrata (KDH) pártelnök, igazságügy-miniszter két hónappal ezelőtti javaslatát a Kommunizmus Bűntettei Dokumentációs Hivatalának (ÚDZK) létrehozására. Az ellenzők – főleg Schuster államfő és az általa alapított párt, az SOP, valamint a baloldali SDL – ismét álszent módon a pénz- hiányra hivatkoztak. A társadalom egy része még mindig nem tudja eldönteni, hogy forradalomnak tartsa-e november 17-ét vagy sem, ismét előrángatják a közvetlen résztvők által gyakran cáfolt elméletet, miszerint az ellenzék képviselői titkos alkut kötöttek a kommunista vezetőkkel, azért lehetett a forradalom vértelen, a hatalomátadás bársonyos. Ugyanazokról van szó, akik hallani sem akarnak arról, hogy a (cseh)szlovák nép történelmének egyik legnagyszerűbb pillanata ne legyen hivatalos ünnep. ’89-ről a legtalálóbb jellemzést a tíz évvel ezelőtti események vezéralakja, Václav Havel cseh elnök adta: „Olyan esemény volt, amely minden lehetséges műfaj jegyeit magán hordozta: egy kicsit tragédia, egy kicsit mese, egy kicsit abszurd játék, egy kicsit komédia volt – így egyszerre mindez... S az sem véletlen, hogy az egészet oly intenzíven végigkísérte a zene. Talán azért, mert november kissé musical is volt.”