Torma Zsófia emlékezete

A minap emlékeztek meg Torma Zsófia (1840–1899) halálának századik évfordulójáról. Nálunk kerek évfordulók kellenek kiemelkedő személyiségek, életművek emlékének ébrentartásához – ezúttal a magyar régészet- és őstörténet-tudomány tudósának, nem mellékesen tudománytörténetünk talán legnagyszerűbb nőalakjának megidézéséhez –, de ez még mindig jobb a felejtésnél. Amúgy: akik egy-egy nagy tudóst, alapvető munkásságát elfeledik, maguk látják kárát, tehát akik most emlékeztek rá, és egy emlékkönyv kiadásával is megtisztelték az évfordulót, önmagukat is megjutalmazták.Torma Zsófia Szolnok-Doboka vármegyében született, életét Erdélyben élte le, úttörő tevékenységének színtere is a Királyhágón túli országrész volt. A szép, fiatal úrilányt talán a szülőfalujával határos római kori telep titokzatossága, talán korának ébredő tudományos szelleme ragadta meg, mindenesetre az ő nevéhez fűződik a magyar ősrégészet kezdete és máig meg nem haladott jelentőségű feltárása. 1875-ben, a budapesti ősrégészeti kongreszszus előtti évben kereste meg a régészkisasszonyt a Hunyad megyei Szászvárosban egy közeli község tanítója, tarisznyájában öreg cserépdarabaokkal, s a hírrel, hogy bőven van még belőlük ott, ahonnan azokat hozta. A Maros menti Tordos határában rövid idő alatt egész épületet megtöltő leletet gyűjtött Torma Zsófia, kongresszusi beszámolója pedig egyszeriben ismertté tette a nevét. Pedig akkor még a magyarok előtti trák–dák népesség emlékének minősítette a feltárult kultúrát, s csak később, a páratlanul gazdag jel- és motívumkincs összehasonlításával döbbent rá a jó három évezreddel korábbi, és mezopotámiai (sumer–asszír) azonosságra. Alapítója volt az Erdélyi Múzeum Egyletnek, tagja egy sor tudományos társaságnak, nemzetközi színvonalú pályát futott be, a kor legnagyobb régészei, tudósai – Schliemann, Virchow, Ranke – tisztelték partnerükként. Ám idehaza, amint az lenni szokott, kicsinyesség, féltékenység, gáncsoskodás kísérte. Amikor betegen, halála előtt pár hónappal a kolozsvári egyetem díszdoktorává jelölte, válaszlevélben „holt lóra patkó”-nak nevezte a megtiszteltetést. Ezt az idézetet választotta címéül a mostani évfordulóra megjelent emlékkönyv. Tulok Magdolna teszi közzé benne a régésznő életrajzát, Anders Alexandra a tordosi ásatások történetét és jelentőségét vázolja, a kötetet szerkesztő és az előszót író Makkay János professzor pedig Torma Zsófia tudományos munkásságának rangját, valamint felfedezésének utóéletét értékeli – aligha a mának szóló tanulságok nélkül. (Holt lóra patkó – Tanulmányok Torma Zsófia emlékezetére, pp. 156 old; a szerzők kiadása.)