Ütődötték nagy napjai

Van ugye egyszer a vígjáték. Ez nemes anyag. Ilyenből dolgoznak a legjobbak, ebből szabták a Római vakációt, az Álom luxuskivitelben-t (hogy csak Audrey Hepburn filmjeinél maradjunk). Efféle matéria a Van, aki forrón szereti vagy a Furcsa pár. Van aztán a burleszk. Szintén nemes műfaj. Végtére is nem kisebb nevek művelték, mint Chaplin, Harold Lloyd, Stan és Pan, vagy éppen Jacques Tati. No és van a blődli. Vagyis a hülyéskedés. Ez a hét a blőd (ostoba, hülye, erőltetetten szellemeskedő, kínosan rossz humorú) filmek hete. Kerül más is a mozikba, de ezek uralják a terepet. Nem mintha a legcsekélyebb kifogásom lenne a nevettetéssel, a szórakoztatással, az emberi karakter fogyatékosságait, véletlenül vagy szándékosan összekuszált, majd megoldott helyzetek sokaságát kínáló vígjátékokkal szemben. A kínos vigyorgás, a kiscsoportos óvodások szellemi szintjén mozgó szövegek és poénok okozta rossz érzés azonban nem helyettesíti az önfeledt nevetést. A teljesen ütődött figurák, a szereplőktől most már a sokadik filmjükben látott vigyorok, szemhunyorítások, gesztusok, mozdulatok, az ötlettelen sztori, mely kikoptatott sablonokra épül, vagy az untig mutatott lövöldözések, autós üldözések, összecserélt szerepek, összetévesztett személyek akkor is hervasztólag hatnak a nézőre, ha naggyá feltupírozott sztárok mozognak a vásznon. Ne beszéljünk azonban általánosságokban. A hét két filmje, melyben ütődötték népes csapatának nagy napjai mutattatnak be, számtalan betegségben szenved. Igazi filmállatorvosi filmlovak. Az egyik, mely a sugallatos Fergeteges forgatás címet viseli, Steve Martin és Eddie Murphy „elkövetménye”. Mindketten a burleszk képviselői lennének és lehetnének. Martin például A Riviéra vadorzóiban, az Örömapa-filmben jól hozta ezt a műfajt. Színvonalasabb vígjátékokban – Jöttem, láttam, beköltöztem, vagy legutóbb a Párosban a városban – is helytállt. Murphy bűnügyi történetei, ezek a krimi-burleszkek – 48 óra, Megint 48 óra, a Beverly Hills-i zsaru-filmek – egy kis vígjátéki beütéssel megízesítve jó szórakozást jelentettek. Csakhogy Martinra utóbb egyre jobban rákövült a csak hülyéskedés, blődlizés, Murphy pedig mértani haladvány szerint fogyatkozó humorral és fárasz-tóan ugyanazt a nagyon szűk színészi eszköztárat használva jutott el a Szentfazék vagy A bölcsek kövére szörnyűségesig. Itt esetleg remélni lehetett, hogy kettősükből valami nézhető kerekedik ki. Hiú remény volt. A történet, melyben Martin egy sikertelen, senki kis filmrendezőt domborít, aki stikában leforgat egy zugfilmet a nagy sztárról (ez Murphy), majd a sztár öccsére bukkanva (Micsoda páratlan ötlet! Ezt is Murphy játssza!) vele is dolgozik, harmatgyönge, noha állítólag maga Martin írta. Ami leginkább megmarad belőle a nézőben, az egy hamvas vidéki leányka (Heather Graham), aki filmkarrierje érdekében villámgyorsan lefekszik a szakadt álfilmesstáb valamennyi fontosabb tagjával. Élénkebb fantá-ziával elképzelhető lenne, hogy a Fergeteges forgatás esetleg a hollywoodi filmkészítés, a filmvilág, a műtermi kulisszatitkok leleplező paródiája. De nem az. Csak egy nagy rakás agyonhasznált ötlet, snassz kivitelezésben, és két, valaha (olykor) jobb formát is mutatott színész elszomorító önismétlése. Különösen Murphy olyan, mintha saját paródiáját játszaná. A másik mozgókép, az Állj vagy jövök! valahonnan a Halálos fegyver és a Beverly Hills-i zsaru-sorozat tájairól érkezett, de útközben nagyon elfáradt, a sorozatok utóbbi tagjainál is jobban. Minden együtt van itt. Az agyafúrt bűnöző (Martin Lawrence) egy mesés értékű gyémánt eltulajdonítása céljából zsarunak adja ki magát, amiből nagy kavarodások támadnak. Megjelenik az ütődött bűnöző mellé az ütődött valódi zsaru, hogy kettősük még több blődséget kövessen el. Felbukkan a régi bűntárs. Fény derül a kábítószer-maffia, a rendőrség, az FBI és még néhány egyéb szerv kapcsolataira (ma enélkül nem lehet vígjáték, burleszk, blődli, krimi, horror, sci-fi, thriller, love story stb.). Mindeközben pedig folynak az üldözések, félreértések, lebukások és feltörések, méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag bármelyik jelenet behelyettesíthető lenne bármely más hasonló filmbe, vagy átvehető lenne onnan. Az embernek lassan az az érzése támad: ez itt egy új természeti csoda, a klónozott film, melyben szereplőtől sztoriig, helyszíntől autókig minden a tökéletes technikai megoldások szüleménye. Már látszik a jövő is: mint valami Lego-dobozban, megvásárolhatók lesznek a különböző film(alkat)részek, és otthon bárki azt szerel össze belőlük, amit akar.