Mi rotyog az európai politika boszorkánykonyháján?

A helsinki EU-csúcsot megelőzően örvendetesen felgyorsultak az európai integrációs folyamatok. Érezhető volt, hogy a további növekedésre számító unió jelentős döntésekre készül. S az EU-tagállamok most Helsinkiben végül is rábólintottak egy újabb hat állammal „kibővített” bővítési folyamatra, és elhatározták az intézményi reform lezárását 2002 végére. Ennek fényében az ezt megelőző viták fő jellemzői még élesebben bontakoznak ki. Engedje meg tehát a T. Olvasó, hogy most ne a megszokott keréknyomba döccenve, befogadásunk lehető időpontját vagy éppen a magyar mezőgazdaság, környezetvédelem gondjait vitassam – és még sorolhatnám a nehéz területeket -, hanem Magyarország csatlakozásának hátteret adó európai folyamatok egyes jellegzetességeit emeljem ki. Erre jó alapot ad nekem az a tény, hogy mint az MDF küldötte, november 15-én részt vettem az Európa Tanács Emberjogi Bizottságának párizsi ülésén, november 24-25-én az Európai Unió – Magyarország Társulási Parlamenti Bizottság 12., brüsszeli ülésén és november 29. és december 2. között a Nyugat-európai Unió (NYEU) 45 parlamenti közgyűlésén. A frissen szerzett tapasztalataim arra a következtetésre vezettek, hogy változások különösen a következő vonatkozásban várhatók: a közösségi hatáskörbe tartozó tevékenységek kiszélesítése, a párhuzamos működések leépítése és a döntési eljárások továbbalakítása. Mindez számomra talán a legérzékelhetőbben a közös kül- és biztonságpolitika új területein volt tetten érhető.1954 óta, amióta megfogalmazódott – az 1948. évihez viszonyítottan – módosított brüszszeli szerződésben a közös európai védelem mint az együttműködés célja, folyamatosan jelentkezik az a kérdés, hogy a NATO európai pilléreként milyen mértékű és jellegű feladatvállalásra nyíljék mód. A NYEU, mint védelmi szervezet nem biztosította kielégítően Európa önvédelmét, hanem minden éles helyzetben a NATO maradt ütőképes. 1992-ben a NYEU petersbergi miniszteri értekezletén ezen úgy igyekeztek segíteni, hogy elkülönítették a védelmi és a válságkezelési feladatokat, s az utóbbira való önálló képesség megteremtését vállalta a NYEU. Az Európa Tanács 1999. június 4-i kölni nyilatkozata határozatot hozott a közös kül- és biztonságpolitika továbbépítéséről, sőt ezen túlmenőleg a nemzeti védelmi iparok összehangolásáról, együttműködésről a katonai fejlesztések és beszerzések területén. És itt mindjárt jelentkezik az az ellentmondás, hogy ugyan Amerika örül, ha Európa ellát a maga területén válságkezelő feladatokat (annyira, hogy ehhez megkaphatja a NATO-eszközök használatát is), de nem nézi jó szemmel az amerikai hadiipar esetleges kiszorulását az európai piacról. Ezért fel is emeli szavát a párhuzamos létesítmények kiépítése ellen. Fölmerült ugyan-akkor egy másik kérdés, immár az európaiak között, hogyan is fest a NYEU jövője, vagyis milyen lesz az EU-ban a közös védelem parlamentje, hiszen Kölnben döntés született a NYEU beolvadásáról az EU-ba. A közös védelem kérdéseinek parlamenti kezelését ugyan átvehetné az Európai Parlament, de abban csak az EU-tagállamok vannak képviselve. A NYEU Miniszteri Tanácsa ugyanis 1999. november 23-i luxemburgi nyilatkozatában az EU-NYEU integráció jegyében a NYEU főtitkárává kinevezte Javier Solanát, az EU közös kül- és biztonságpolitikai képviselőjét (Mr. CFSP, vagyis, aki a közös védelemmel és biztonságpolitikával foglalkozik.) Ugyanakkor a nyilatkozat nem nyújt garanciát arra, hogy a társult tagok (vagyis a három újonnan belépett NATO-állam: Lengyelország, Csehország és Magyarország) és társult partnerek (Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovénia) NYEU-ban szerzett jogai változatlanul megmaradnak. Ahogy a NYEU-ban fogalmaznak: a parlamenti közgyűlés túlélésénél is fontosabb a kérdés, hogy hogyan lehet olyan közös európai védelmi rendszert kiépíteni, amely demokratikusan ellenőrizhető marad? A NATO-nak van parlamentje, a NYEU-nak is, de az Európai Unió kevesebb államot fog át, mint a NYEU. A NATO viszont nem EU-tagállamokat is magában foglal, mint amilyen Törökország, Norvégia, Izland, Magyar-országnak az az érdeke, hogy akár az Európai Parlament egy második – védelmi kérdésekkel foglalkozó – kamarájának tagjaként, de megmaradjon a NYEU-ban meglevő mozgástere: a folyamatos eszmecsere, a részvétel a szervezeti döntésekben, hozzáférés az információkhoz, részvétel az egyes válsághelyzetekre vonatkozó tervezésben, s a NATO erőit igénybe nem vevő műveletekkel kapcsolatosan a döntések előkészítésében, s nem csak a végrehajtásban.Az elvek és érdekek tehát nehezen simíthatók össze. Egyrészt minden európai államot érint a közös válságkezelés kiépítése. Mint Rigómező (Koszovó) példája mutatja, a polgári lakosság védelme teremthet olyan helyzetet is, amikor a közös európai katonai erő harmadik országban kell tevékenykedjék. Ez a kilátás felgyorsítja Európában a hivatásos katonákból álló seregek kialakítását. Az elmúlt évtizedben az európai államok egymás után álltak át a sorozásról a toborzásra, vagy kezdték meg átalakítani haderejüket ebbena szellemben. Elmondhatjuk, hogy a szovjet fenyegetés elmúltával az új kihívásoknak megfelelően nyugaton is mélyreható haderőreform indult be. Ebben a szerepet játszik az, hogy a védelmi erő új feladatokat kapott, s európai szinten elsősorban a válságkezelésnek, válságmegelőzésnek, az ún. humanitárius feladatoknak (vagyis a fegyvertelen lakosság megvédésének) kell megfelelnie, de a haderő megtervezésénél számot kell vetni azzal is, hogy az európai népesség az elöregedés jeleit mutatja. A NYEU parlamenti közgyűlésének legutóbbi ülésén még a téma két előadója sem értett egyet abban, hogy teljességgel a hivatásos hadseregeké-e a jövő, vagy pedig továbbra is szükség lehet a nemzetek önvédelmi képességére. Ugyanis az nyilvánvaló, hogy ha külföldre kell küldeni egy nemzetközi kötelékbe katonákat valamilyen speciális feladatra, akkor politikailag (vagyis a közvéleményt is figyelembe véve) könnyebben mozgathatók a toborzottak, mint a sorozottak. Az is biztos, hogy a hivatásos katonáknál fennáll a lehetősége a nagyobb időigényű, alaposabb kiképzésnek, a folyamatos gyakorlásnak, a jobb szakmai ismereteknek. A sorozottak akkor tudnak jól teljesíteni, ha saját szűkebb környezetüket kell megvédeniük; ezért volt romboló szellemű a szocializmus korának emberkínzó rendszere, amikor a tiszántúli fiatalt biztos, hogy a nyugati határvidékre küldték kiképzésre, és fordítva... Mindezek a kérdések időszerűvé váltak mára, amikor az 1997. évi amszterdami szerződés idei hatálybalépésével kibővül az európai közös kül- és biztonságpolitika keretébe tartozó tevékenységek köre, s megkezdi működését a Politikai Tervező és Előrejelző Egység (PPEWU).Amikor az európai integrá-ciós folyamatok felgyorsulásáról beszéltem, érthetően foglalkoztam első helyen a közös védelemmel kapcsolatos kérdésekkel, mivel ezen a területen döntő folyamatok indultak be. Emellett azonban lehet példát hozni az egységesítésre már területen is. Fontos – mert az európai együttműködés elvi alapjait érintő – lépés az, ami az egységes európai joggyakorlat területén történik. 1995-ben ugyanis az Emberi Jogok Európai Egyezményének elfogadásával (1068. sz. határozat) már megkezdődött az alapvető jogok kiterjesztése az Európai Közösségek állampolgáraira. Az amszterdami megállapodás megnövelte az Európai Unió befolyását ezen a területen, ahol korábban a strasbourgi Európa Tanács (ET) dolgozta meg a terepet. 1998-ban ezért az ET parlamenti közgyűlése az 1365. sz. ajánlásában felhívta a miniszteri bizottságot arra, hogy fogadja be az összes vonatkozó Európa tanácsi anyagot. 1999. június4-én Kölnben az EU Európa Tanácsa úgy döntött, hogy előkészít egy chartát az alapvető emberi jogokról. Ugyancsak született egy indítvány az ET Emberjogi Bizottságában egy általános igazságügyi testület felállításáról, amelynek célja megint csak az egységes európai jogértelmezés lenne, vagyis hogy biztosítsa az ET-megállapodások egységes alkalmazását. Az egységesülés tehát megindult, de két vágányon. Egyelőre még nem hárult el a veszélye annak, hogy kettős európai joggyakorlat alakuljon ki, tekintetbe véve a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság és a luxemburgi Európai Közösségek Bírósága párhuzamos működését.Az integrációs folyamat két eltérő területének eddig vázolt példáján tehát jól láthatjuk az egységesülő Európa kettős arcát. Egyrészt a törekvést a csillagkörös lobogó alá sereglésre, másrészt a sokfelé futó érdekeket, amelyet ma már nemcsak az egyes államok, hanem az egyes európai intézmények érdekérvényesítésében is jelentkeznek. Ezt a folyamatot érdemes figyelemmel kísérnünk, hiszen meg fog jelenni az intézményi reformokkal kapcsolatos európai vitákban, ahol végül is két alapvető szempont fog megütközni: egyrészt, hogy a meglévő uniónak a gazdasági világverseny szempontjából előbbrevaló az eddigi területen a hatékonyság fejlesztése, mint a félperiféria (Kozma Ferenc szavával) bekebelezése, a bővülésre váró országok okozta többletkiadásokkal – ugyanakkor azonban távlati politikai érdeke minél messzebbre tolni az európai biztonság külső határát. Magyarországnak ezért igen fontos érdeke, hogy a kormányközi konferencia tényleg lezáruljon a 2000. év végéig, s utána megindulhasson a felvételi folyamat. S ezzel megtörjön a Suchocka-axióma, mely szerint évek óta folyamatosan kb. öt évnyire vagyunk az EU-ba való felvételtől.