Szováta üzenete: a szeretet ma is csodákra képes

Advent havában, amikor a hideg téli széllel szomorú hírek érkeznek a határokon túlról, egyre többször emlegetem azt a nyár eleji hét végét, amely az emberi tisztességre, helytállásra, testvéri szeretetre adott példát. Szovátán, ebben a magyarlakta, tizennégyezer lelket számláló, hajdan virágzó városban akkor esküdött egymásnak örök hűséget Deák Ká-roly és Zöldi Katalin. Az erdélyi lakodalom nem volna rendkívüli esemény, ha nem tudnánk, hogy alig egy esztendővel előbb sokan egy lyukas garast sem adtak volna az ifjú férj életéért. Szerettei csak a csodában reménykedtek, s az imádság adott erőt nekik a szörnyűség elviseléséhez.Május utolsó szombatja rekkenő hőséget hozott a Kárpát-medencébe. A régi mondás szerint amilyen a menyaszszony, olyan az idő is. Zöldi Katalin bizonyára ilyet érdemelt, mert már kora hajnalban hétágra sütött a nap, holott a hét elején szinte ítéletidő tombolt a vidéken.Szovátán nem volt olyan család, amelyik ne tudta volna, hogy aznap esküszik Deák Mihály és Ágnes asszony Karcsi fia. Amikor hajnalban – tíz óra hosszás zötykölődés után – megérkeztünk a Fő térre Bíró József vállalkozó menetrend szerinti autóbuszával, mindenki úgy fogadta az anyaországból érkezetteket, mint egy nagy család gyermekeit. Kérdezni sem kellett, szívélyesen magyarázták, merre induljunk. Ekkorra azonban már Deákék leánya is megérkezett a feldíszített autóval, s ellentmondást nem tűrően, mégis kedvesen kalauzolt bennünket egy festői környezetben megbúvó panzióba.- Itt szusszanjanak néhány órát, mert utána hosszú lesz ám a nap! – mosolygott, s már száguldott is tovább. A családnak rengeteg a dolga, elvégre hét országra szóló lakodalom a mai. A hatalmas ősfenyves friss levegője, a madárcsicsergés, a mókusok matatása mintha évszázadokkal korábbra röpített volna bennünket. A táj nyugalma, a semmihez sem hasonlítható tiszta illat tette-e, de alig egy óra múlva olyan frissen pattantunk ki az ágyból, mintha egy hetet átaludtunk volna.A szeretet éltető erejévelMire a Deákék takaros portájának közelébe értünk, már az utcasarkon hallani lehetett a zeneszót. A házigazdák – ötvenes évei derekán járó, erős férfi s mosolygós tekintetű, tűzről pattant felesége – úgy fogadtak minden betérőt, mint saját gyermeküket. Az udvaron hosszú asztal, roskadásig étellel: erdélyi töltött káposzta, sült hús, rakott sajt, testes vörösbor, mézessütemény. Most is összefut a nyál a számban, ha rágondolok. Ágnes asszony olyan szívélyesen traktált mindenkit, mintha a násznép a frontról érkezne.- Csak még ezt kóstolja meg, kedveském! – nyújtotta felénk a levélbe göngyölt, fenséges illatú káposztát, saját készítésű, friss tejfellel. Nincs ember, aki ellen tudott volna állni az illatnak, a kínálásnak. Az édesanya, miközben egyik szemével a vendégekre figyelt, a másikkal a „kisfiát”, a már vőlegényruhába öltözött, sudár legényt leste. Lopva le-letörölgette kicsorduló könnyeit. Amikor csak elhaladt a bejárat mellett álló fiatalember előtt, soha nem mulasztotta el, hogy meg ne cirógassa, amit Károly fia békésen tűrt.Hiszen a szeretet, a hit volt az, ami a csodát véghezvitte. S ezt a szíve mélyén átérezte maga is. Ha nem érezte volna a feléje áradó nagy-nagy szeretetet, aggódást, ha nem fog össze érte ország-világ, akkor az ifjú ara, aki most szinte repül a boldogságtól, éjfélkor talán mással ropná a menyasszonytáncot. A vőlegény pontosan egy évvel ezelőtt, egy ilyen májusi napon állt talpra először azután, hogy az a szörnyűséges baleset történt. Egy esztendeje még nem lehetett tudni, lesz-e belőle ember valaha. De akarta, akarták, s most csak néhány öltés meg az egyre ritkábban hasogató fájdalom emlékezteti a múltra.Deák Károly története azért sem mindennapi, mert róla valóban elmondható, hogy két életet adott neki a Teremtő. Amikor tavaly februárban egy végzetes estén tisztázatlan okból felrobbant az általa vezetett nyer-gesvontató benzintankja, testfelületének csaknem hetven százaléka összeégett. A csodának köszönhette már azt is, hogy túlélte a szerencsétlenséget. Mire szülei a tragédia után néhány órával a marosvásárhelyi kórházba érkeztek, az orvos csak annyit tudott közölni velük, hogy a fiukat átvitték Nagyváradra.- Hálás vagyok a nagyváradi doktor úrnak, amiért legalább őszinte volt – sóhajt az örömapa, amikor, ki tudja hányadszor, felemlegeti azokat a borzalmas napokat. – Azt mondta: Karcsikánknak azonnal le kell vágni tőből mindkét lábát, talán így még élhet néhány napig. – A hangja elakad, kibugygyannak a könnyei. – Ezek már csak örömkönnyek – leplezi zavarát, de a szorításon csupán a kisunoka, egy cserfes kislány érkezése enyhít.- Bíró József, a fiam főnöke éppen akkor beszélt telefonon Reiner Péterrel, akit a Magyarok Világszövetségén keresztül ismert meg. Megkérdezte tőle, tudna-e tenni valamit. Azután már csak azt éreztük a feleségemmel együtt, hogy itt, Szovátán mi most valami megmagyarázhatatlan emberségnek, szeretetnek, isteni csodának vagyunk a részesei.Ágnes asszony, miután az újonnan érkezetteket is bőségesen ellátja élelemmel, a férje segítségére siet. Ő folytatja a történetet:- Reiner Péter nevéről addig soha nem hallottunk. Azt sem tudtuk, kicsoda, csak annyit, hogy egy magyarországi ember. Csak később ismerkedtünk meg vele, s akkor derült ki, hogy nincs gyermeke, ezért még inkább meghatott bennünket mindaz, amit Györgyikével, a feleségével együtt a fiunkért tettek.A csoda neve:emberségSzovátán ma is tisztán emlékeznek azokra a napokra. Ahogy híre ment, mi történt Deák Karcsival, a város egy emberként a család mellé állt. Megtudták, hogy valaki megpróbál segíteni Budapesten, már intézi a beteg felvételét a Kun utcai kórházban. Aztán azt is mondták, hogy az átszállításhoz meg a későbbi műtétekhez vérre van szüksége Karcsinak, nagyon sok vérre. Másnap reggel a fél város ott tolongott a buszmegállóban. Indultak Marosvásárhelyre, hogy adják a vérüket. A kórház és Szováta között három busz ingázott, annyian indultak útnak. Akik otthon maradtak, egymásnak adták a kilincset a Deákék portáján. Volt, aki pár tojást hozott, mások egy szatyor krumplit. Volt, aki ismeretlenül küldött néhány ezer forintot.A templomban soha nem aludt ki a gyertya, amelyet Deák Karcsiért gyújtottak. Édesanyja napokig nem tudott kilépni az utcára, csak imádkozott a sötét szobában. Fiai, Mihály és Attila vették át a gazdaság irányítását, Ági, a kishúguk tartotta a lelket édesanyjában. Deák Mihály, a családfő elkísérte nagybeteg fiát Magyarországra.- A legborzalmasabbnak a várakozás hosszú óráit tartottam – szólal meg újra Ágnes asszony. – Azokat a napokat, amikor azt sem tudtam, él-e, hal-e. Mindig az a kép lebegett a szemem előtt, ahogy összeégve fekszik az ágyon, és fájdalomtól eltorzult arccal szorítja össze a fogát. Még akkor is tartani akarta magát.- Tizenegyszer műtötték – folytatja az édesapa. – A kórházban az ápolónők, az orvosok, mindenki olyan szeretettel, odaadással fogadott bennünket, hogy azt csak így tudom megköszönni: a jó Isten ezerszer áldjon meg mindenkit! Amikor imádkozom, mindig áldom az ő nevüket is. Meg mindenkiét, aki segített bennünket.Segítségre később is szükség volt. A tizenegy műtéthez tizenegyszer gyűjtöttek vért. Az operációk pedig pénzbe kerültek, súlyos milliókba. Az édesapa magyarországi tartózkodásához is kellettek a forintok. Deák Mihály ugyanis három hónapig el sem mozdult a fia ágya mellől. Etette, ha kellett, fürdette, mozdította, ha engedték. Itt volt akkor is, amikor – akárcsak kisgyermek korában – megtehette az első lépéseket.- Mi nem kaptunk állami támogatást – magyarázza az édesanya -, azért kellett az a sok pénz.- Nem is tudom, hogy gyűlt össze. A plébános úr és a lelkész úr is segített, a prédikációikba sokszor beleszőtték Karcsi fiunk sorsát.Az emberek pedig megértették, hogy jó szándékuk most valóban életet menthet. S egymás után jöttek, adták, amit tudtak. Ki néhány száz lejt, ki tízezreket gyűjtött. Volt, aki egy hónapnyi nyugdíját szánta Deákéknak, mások többet is.- Minden forintot felírtunk, mindenkinek megígértük, hogy az utolsó fillérig visszaadjuk – mondja Mihály úr. Elszántságát látva semmi kétség: a föld alól is előteremtik a százezreket, amelyek még szükségesek az adósság törlesztéséhez.A zeneszó felerősödött, az egybegyűltek felsorakoztak, aki tudott, kocsiba szállt. A fellobogózott autók hangos tülköléssel indultak útnak. Fél kettő sem volt, az esketés csak négykor kezdődik. A sietség okát később értettük meg. Minden kapuban kint álltak, mindenütt integettek, a menet lassan haladhatott. Amikor a menyasszony házához érkeztünk, meglepődve tapasztaltuk, hogy zárt kapuval fogadják a násznépet. Na persze, ez csak a messziről jött embernek újdonság, itt komolyan veszik a szokásokat.„Nyisd ki, babám, az ajtót!” – húzták a zenészek, s mikor egyre hangosabban követelték a kapunyitást, a lányos ház ura végre előjött.- Mi tetszik? – kérdezte, s amint Katalin lányuk elviteléről értesült, hoszszas alkudozásba kezdett a vőféllyel, vőlegénnyel. Végül úgy negyedóra múlva, amikor már azt lehetett hinni, itt bizony nem lesz lakodalom, a családfő megenyhülve tárta szélesre a kaput.Az udvarra bebocsáttatást nyerve azonban még nem ért véget a kérlelés. Elsőnek egy púpos banya képében, seprűn érkezett a „menyasszony”, akit a vőfély hangos pfujozással küldött vissza a házba. Azután egy apróságot, hatévesforma koszorúslányt vezetett elő az örömapa: érje be vele a násznép!A vőfély azonban őt sem kérte, mondván, most akarunk menyegzőt, nem húsz esztendő múlva. Az állhatatosság végre meghozta gyümölcsét, s édesanyja, testvérei kíséretében előjött a menyasszony, Zöldi Katalin. Ifjú arákat illendőségből is szokás dicsérni, Katalint azonban nem csupán udvariasságból csodáltuk meg. Igazi szépség, a maga huszonegy évével. Örömmel vetette magát szíve választottja karjaiba, s boldogan pózoltak a fotósok hosszú sora előtt. Aztán végre elindulhattak a közös élet felé vezető hosszú úton.Jó, ha egy óra múltán odaértünk a polgármesteri hivatalhoz. Mindenki látni akarta a szép párt, megveregetni Deák Károly vállát, csókot nyomni Katalin arcára, minden házból süteménnyel, finom borral kínálgatták a násznépet.A drága kincs,Isten ajándékaA hivatal szürke irodája is bearanyozódott, amíg a polgármester-anyakönyvvezető felolvasta a sablonos szöveget. Aztán, hogy immár hivatalosan megpecsételődött Katalin és Károly sorsa, útnak indultak az Isten házába. Méghozzá mindkettőbe. Mert Katalin katolikus, Károly református. Amikor a református lelkész a kincsről, a drága gyermekről beszélt, akit a szeretet visszaadott az életnek, sokan hangosan felzokogtak. Szováta szíve együtt dobogott a Deák családdal. Majd az apatárs és anyatárs, a testvérek és gyermekeik nagy csokort alkotva fényképezkedtek az Isten háza előtt, s aztán az ünneplés, a reggelig tartó mulatozás következett.Szováta legnagyobb termében, a főtéren található szállodában fogadták a vendégsereget. Egyszerre négyszázan ülhettünk asztalhoz, ám éjfélig több ezren fordultak meg a teremben. Tudták, hogy az egész várost nem lehetett meghívni, a rokonság, a baráti kör is népes, ezért a kimaradottak egyenként tették tiszteletüket.- Az én vérem is hozzásegítette Karcsikámat a gyógyuláshoz – nézett szeretettel egy idősebb néni a sudár termetű Karcsi gyerekre. Szováta apraja-nagyja eljött, hogy egy-két pillantást vethessen a legújabb Deák házaspárra, s elhalmozza szívből jövő jókívánságaival.Éjfélkor, a menyasszonytánckor pillanatok alatt megtelt a tál, amelybe az ifjú pár új életéhez a forintokat, lejeket gyűjtötték. A testvérek, szülők szinte egyévnyi keresetüket tették bele, hogy könnyebb legyen a fiataloknak a fészekrakás.- Amikor megismertem Karcsit, tudtam, hogy egész életemben őrá vártam, minket az Úr is egymásnak teremtett – nézett csillogó szemmel élete párjára Katalin, aki hűséggel kitartott választottja mellett a legnagyobb bajban is.- Mi már kiálltuk a próbát, s remélem, az elmúlt esztendő biztosíték arra, hogy hűségben, szeretetben éljük le az életünket – így az ifjú férj, aki egész éjjel egy pillanatra sem engedte el felesége kezét.Nem titkolták, hogy mielőbb szeretnék a karjukban ringatni szerelmük gyümölcsét, remélve, hogy legalább egy kisfiút és egy kislányt nevelhetnek fel. De ha több lesz, annak is akad hely a családi tűzhelynél, bizonygatták. A mulatozás pedig kivilágos kivirradtig tartott, de senkit sem kellett rendreutasítani, részegségnek se híre, se hamva. A sör és bor mellett a borvíznek – ahogy a Székelyföldön az ásványvizet nevezik – volt a legnagyobb keletje.A búcsúzkodó vendégseregnek – erdélyi illem szerint – az örömapa útravalóul fél liter erős pálinkát és fél liter édeset adott, az örömanya édes süteményt, sós pogácsát csomagolt.Másnap, miközben mi hazafelé szedelőzködtünk, Deákék már kora hajnalban útnak indultak a földekre. Az esküvői készülődés miatt elmaradt a munka, pedig az anyaföld igényli a törődést, az életnek mennie kell tovább.Reiner Péter, aki szinte családtagnak számít, így búcsúzkodott: ami Szovátán történt, szép példája annak, hogy az emberek képesek ledönteni az országhatárokat, amelyek a szívük mélyén soha nem is léteztek.