Ázsiai értékviták és a gazdaság

A Kuala Lumpur-i tőzsde ma Ázsia legjobbja. 17 százalékkal áll magasabban annál a szintnél, mint ahonnan egy évvel ezelőtt megindult. Nem rossz eredmény ahhoz képest, hogy a New York-i Morgan Stanley Capital Inter-national saját, MSCI-indexeiről e kedves szavakkal távolította el 18 hónappal ezelőtt: „A malajziai kormány által bevezetett tőkekorlátozó intézkedések az országot kizárták a nemzetközi befektetők előtt rendelkezésre álló beruházási lehetőségek világegyeteméből.” Malajzia nagyon rossz nebuló volt. Még a válság elején az ottani kormány az azonnal kölcsönnel és a kölcsön fejében meghozandó megszorító intézkedések elvárásával jelentkező valutaalapnak ajtót mutatott. Bokros-féle csomagok bevezetése helyett olyan intézkedéssorozatot hozott, amelynek fő célja az volt, hogy megakadályozza a magyarországinál mintegy kétszer olyan jól élő és arányaiban az itteninél jóval szélesebb középosztály lecsúszását. Dr. Mahathir Mohamad miniszterelnököt szidni lehet – meg is teszik a nemzetközi sajtóban, amelyet különösen felzaklattak a nemzetközi spekulánsok elleni Kuala Lumpur-i tirádák és az, hogy fel merte építeni a világ legmagasabb felhőkarcolóját -, de egyet nem lehet letagadni: ha a siker iránytű, Mahathir a helyes irányba tart. Mely siker épp oly váratlanul érte az „elemzőket” és a „megfigyelőket”, mint a térségre egyik pillanatról a másikra rázúduló válság.Példa nélkülinövekedésMelynek – egy-két ország kivételével – gyakorlatilag vége. Néhány adat az Economist című brit hetilap utolsó oldalán található statisztikai összeállításból a GDP növekedésére a térségben: Dél-Korea 12,3 százalék, Szingapúr 6,7 százalék, Malajzia 8,1 százalék, Hongkong 4,5 százalék, Kína 7 százalék, Tajvan 5,1 százalék. Az ipari termelés – szintén az egy évvel korábbi időszakhoz viszonyítva – 30,6 százalék Dél-Koreában, 13,9 százalék Malajziában és 22,6 százalék Szingapúrban. Az infláció pedig a legtöbb helyen 0,6 és 1,8 százalék között mozog. Ha ez válság, elkelne belőle egy kevés Magyarországon is.A legtöbb kutatóintézet idén még nagyobb ütemű fejlődésre számít. Ugyanakkor talán a leginkább figyelemreméltó az, hogy ezt az ütemet egy olyan gazdag ország tudja teljesíteni, mint Szingapúr, amelynek éves GDP-je megközelíti az egy főre jutó 35 ezer dollárt. Ami azt jelenti, az 1965-ben (Szingapúr kiebrudalása a Malajziai Államszövetségből) Magyarországnál jóval szegényebb Szingapúr lakosai mára nagyjából olyan mértékben húztak el az amerikaiak előtt (évi 29 ezer dolláros egy főre jutó GDP), mint amilyen a kegyesen számolt egy főre jutó magyar bruttó nemzeti termék, vagyis hatezer dollár.Tény, hogy a térség országai a világtörténelemben páratlan növekedést mutattak, és ennek okát különösen két országban, Szingapúrban és Malajziában meg is ideologizálták. A gyors növekedés oka, hangoztatták, az „ázsiai értékek”. A szorgalom, a rend, a tekintélytisztelet, a hagyományok és az idősek tisztelete, a takarékosság. Hogy ez az ideológia miért váltott ki oly erős ellenérzést azon a Nyugaton, amely éppen ezeket az értékeket hol puritán, hol protestáns értékekként magasztalta korábban, nem egészen érthető.A válság előtt cikkek ezrei, tanulmánykötetek és nagy hatású könyvek tucatjai elemezték – nemritkán meglehetős ijedelemmel – a példátlanul gyors ázsiai fejlődés rejtélyeit és azt, hogy mindennek milyen hatása lesz Nyugat és Kelet versenyére. Majd jött a válság. És azok az intézmények – közöttük a Világbank -, amelyek nem csupán átvitt értelemben, de ténylegesen is hetekkel a válság kitörése előtt dicséretet dicséretre halmozva hajoltak meg Ázsia kormányai előtt, sebtében adott diagnózisukban pontosan olyan hibákért marasztalták el az ázsiai gazdasági rendszereket, melyeket hónapokkal azelőtt még előnyeiknek tekintettek. És ahogyan korábban Lester Thu-rowtól James Fallowson át Wil-liam S. Dietrichig szinte mindenki a Nyugatot temette, az új cikkek és tanulmányok Délkelet-Ázsiát, Kelet-Ázsiát, sőt az egész ázsiai térséget akarták végérvényesen elföldelni. A káröröm, mint kiderült, éppen úgy, mint a korábbi túlzott pesszimizmus, korai volt. A térség talpra állt – éppen az autoriter kormányzás alól kikerült és az IMF-receptet elfogadó Indonézia kivételével, ahol az új demokrácia nyomort és öldöklést hozott a korábban szédületes ütemben fejlődő, roppant népes országnak -, illetve a talpra állás „folyamatban” van. A növekedés motorja pedig talán a korábbinál is vidámabban zümmög, feltételezhetően azért is, mert a strukturális hibákat sikerült kiküszöbölni. És mindezzel ismét beköszöntött az ázsiai értékek vitája.Több száz millióan nézhették végig, amikor 2000. január 2-án a briliáns Kishore Mahbubani, Szingapúr ENSZ-nagykövete a CNN-ben egy amerikai egyetemi tanárral vitázott. Új évszázad, régi vita. Az egyetemi tanár elmondta, szerinte az „ázsiai értékek” nem más, mint lepel, amely arra jó, hogy a térség autokrata urai leplezzék az emberjogi hiányosságokat. Magyarországról nézve felettébb érdekes érvek, melyek mintha a belmagyar vitára emlékeztetnének: a siketek párbeszédjére. Ugyanis Mahbu-bani az „emberek”, a professzor az „elvek” szintjén látszik érvelni. Vajon ha India demokráciája mérhetetlen nyomorában élő alattvalóit megszavaztatnák, elcserélnék-e nyomorukat a szingapúri vagy a malajziai viszonyokért, melynek ára többek között egy csak részben szabad, de feladatát a nemzeti integrációban látó sajtó lenne, túlzott kételyeink nemigen lennének a választ illetően. De – szintén Magyarországról is nézve – az sem egészen érthető, vajon miért folyamatos támadások célpontja a malajziai politika és a sajtó például abban az Egyesült Államokban, amelynek túlzottan sok szava nincs amiatt, hogy közel-keleti stratégiai szövetségesei egyikénél – az olajban úszó Szaúd-Arábiában – emberi jogok egészen egyszerűen nem léteznek?A Nyugat értetlenségeSzingapúri és malajziai vélemény szerint a Nyugatnak meg kellene értenie, hogy minden ország szuverén, és a saját értékei szerint kíván tovább haladni. És ők azt állítják, olyan értékek, amelyek a Nyugatnak természetesek, mint például a demokrácia egyedül üdvözítő volta, nem feltétlenül érvényesek az ő térségükben.Szívesen mutatnak Kína és a Szovjetunió példájára. Ahol a diktatúra alatt virágzó kínai gazdaság áll szemben az orosz demokrácia anarchiájával, a lakosság kilátástalan elnyomorodásával és a bűnözésnek az állampolitika szintjére való emelésével. (Azon magyar újságolvasók tájékoztatására, akiknek erről eddig elfelejtettek beszámolni: a kínai iparban az átlagórabér már a magyar fölött van.) De a Nyugat a demokráciának csak akkor elkötelezettje – mint Kishore Mahbu-bani állítja provokatív, 1998-ban megjelent esszékötetében (Tudnak az ázsiaiak gondolkodni?) -, amikor az az érdekeinek megfelel. Amikor például Algériában a fundamentalisták győztek a választásokon, a Nyugat a puccsnak örült. Azt sem szabad elfelejteni, írja említett könyvében az új konfuciánus etika Max Weberje, mint a Washington Post nevezte Mahbu-banit, hogy Japánra az amerikaiak rákényszerítették a demokráciát, egyáltalában nem demokratikus módon.Foong Wai Fong a kitűnő malajziai Pelanduk kiadónál a múlt évben megjelent könyvében – Az új ázsiai út – a harmadik évezredben is az ázsiai értékek mellett voksol, amihez a kötethez előszót író John Naisbitt, a világbestsel-ler Megatrendek szerzője szekundál: „Ha azt akarjuk, hogy a XXI. századi kapitalizmus története sikerrel érjen véget, éppen annyira el kell köteleznünk magunkat egy erős értékrendszer mellett, mint ahogyan a gazdagság és személyes jólét keresése mellett kötelezzük el magunkat.”Az ausztrál Greg Sheridan-nak szintén tavaly megjelent, színes ázsiai útikalauznak sem utolsó könyvében az ázsiaiak mellett foglal állást és megy neki a liberálisok által kegyetlen intoleranciával védelmezett „nagy fehér dogmának”, és ő is azt állítja, nincs korreláció a demokrácia és a gazdasági teljesítmény között. Ha nem lett volna hidegháború, szovjet fenyegetés és így a szövetségesek támogatásának feltétlen igénye, és ennek következtében, vallja a szerző Mahbubanival, az Egyesült Államok az akkor még igen visszamaradott Tajvanra és Dél-Koreára demokratikus rendszert kényszerített volna, ezek az országok messze nem fejlődtek volna olyan ütemben, mint ahogyan tekintélyuralmi rendszereikben. Sheridan azt tanácsolja Amerikának, Ázsia érdekeit feltétlenül tartsa szem előtt, mert „az érdekek állandók, de barátságok megszűnhetnek”.Nem is szólva arról, hogy a Nyugat kissé eltúlozza a szingapúri és malajziai viszonyokat. Jellemző, hogy Szingapúr egyik legkeményebb kritikusa, James Gomez, mint az idén, 2000-ben megjelent könyvének (Öncenzúra – Szingapúr szégyene) belső borítóján olvasható, a Szingapúri Nemzeti Egyetem politológia-professzora, és – ami a lényegesebb – egy minisztériumnak is dolgozik. (Vajon egy hasonló szaúd-arábiai kritikus melyik dzsiddai középkori kazamatában lenne befalazva?) Magyarországon a középtől jobbra állók az ázsiai értékek vitájában általában Ázsia-barátok, hiszen a tekintélytisztelet, a takarékosság, a munkafegyelem, az idősebb nemzedékek tisztelete, a józanság konzervatív értékek. És e rokonszenvbe feltételezhetően belejátszik egyfajta tolerancia és a szuverenitás tisztelete: hagyjuk meg minden országnak, hogy olyan módon boldoguljon, ahogyan az adott nemzet kívánja.A harmadik évezredbenUgyanakkor – és ha ezt a magyar konzervatív oldal nem érti meg, tragikusan és hosszú távra veszít – van egy gigantikus gondolkodási különbség a magyar jobboldal és Kelet-Ázsia között. Mindkettőnek hasonló a véleménye a multinacionális cégekről és a globalizációról. De míg az előbbi inkább a siránkozásban, pesszimista óbégatásban, sündisznóállások felvételében, az energiák negatív irányú elfecsérlésében „utazik”, Kelet-Ázsia a saját pályáján akarja megverni a multikat, a saját feltételeivel engedi be őket országaiba, velük teljesen egyenrangú félként tárgyal, és nálunk elképzelhetetlen áldozatok árán nevel versenyképes, angolul kitűnően beszélő, a világpiaci versenyben élen járó lakosságot. A bejött pénzen pedig, az általános jólét megteremtése mellett, a nemzeti kohéziót növeli, nemzeti azonosságtudatot kreál (míg nekünk tálcán adatott a Szent Korona és a millenniumi év, a multietnikus Szingapúr szinte a semmiből teremt nemzeti identitást), és a világosan megfogalmazott nemzeti érdekeket, valamint a harmadik évezredre már készen álló nemzeti programot követi, melynek középpontja nem a multik előtti tetszelgés, nem a „gazdasági mutatók”, hanem az egyén emberi boldogságának kiteljesítése.Kelet-Ázsia nemcsak dátumszerűen, hanem a valóságban is átlépett a harmadik évezredbe, míg Magyarországon azt sem ismerik fel, amit mások sajnos nagyon is észrevesznek rajtunk.