Bolívia és Peru ritka levegője

Akar ön egy jót szenvedni? Ha igen, utazzon Dél-Amerikába, és kezdje Bolívia fővárosában, La Pazban! A többit menet közben megtudja. Ez nem egy utazási iroda mazochistáknak szóló hirdetése, csupán újságírói fogás, amelyet a szerző a figyelemfelkeltés érdekében alkalmaz. Egyébként nincs benne semmi ellentmondás. Bizonyos fokú szenvedés a bolíviai, perui utazások elkerülhetetlen velejárója, ami egyáltalán nem zárja ki, hogy közben jól is érezzük magunkat.La Paz repülőtere 4100 méter magasságban fekszik, s ha az utazó ide érkezik, szervezete itt lesz kénytelen úgy felszaporítani a vörösvérsejtek számát, hogy a ritka levegőt a továbbiakban gond nélkül elviselje. (Megjegyzem, a Bükk-fennsíkon ezt az akklimatizálódást sajnos nem lehet megejteni.) Az első egy-két napon garantált a fejfájás, az enyhe avagy heveny émelygés, amiből komoly baj nem származhat, ugyanis enni sem tudunk.Menni csakis lefelé próbáljunk, vagy ha nincs lefelé, üljünk meg a fenekünkön. Le is fekhetünk, de – épp az említett tünetek kumulatív hatása miatt – az első egy-két éjszakán nyugodalmas alvásban ne reménykedjünk. Próbálkozzunk a helybeliek jól bevált ellenszerével, a kokalevélből főzött teával (maté de coca), esetleg a levelek rágásával. Habár e levél egy tőről fakad a hasonló nevű kábítószer alapanyagával, ettől még senki sem válik narkóssá. Ittam is szorgalmasan, de hogy a kellemetlen tünetek ettől vagy a spontán akklimatizálódástól múltak-e el, sosem fogom megtudni.Zord AltiplanoTizenhárman jöttünk össze La Pazban, hogy végigcsináljuk egy londoni székhelyű utazási iroda nem kifejezetten luxusigényű, hátizsákos emberek számára szervezett programját, Perun át egészen az ecuadori Quitóig. A társaságban a brit birodalom kissé túlreprezentált, a művelt Európát két dán és jómagam képviseljük. Az egyetlen vagyok tehát, aki anyanyelvén négy héten át senkihez sem tud szólni. Különösebb gondot nem jelent, de nem kellemes. Az ausztrál akcentussal van a legtöbb bajom; a kollégákat úgy rúgnák ki a Rigó utcai nyelvvizsgán, hogy hazáig repülnének. Mellesleg kéjes élvezettel nézném végig, mint izzadnak a jelzett intézmény vizsgáztató inkvizítorai, amikor brit, ír, amerikai, ausztrál stb. társaságban kell megérteniük, miket is beszél össze minimum tíz ember.Az utazás elengedhetetlen kelléke egy jól felszerelt, speciálisan kialakított jármű, amelyet vezetőink csökönyösen teherautónak, mi pedig busznak nevezünk. Különlegessége abban rejlik, hogy felszerelték komplett tábori konyhával, hűtőszekrénnyel, többhektós, biztonsággal iható vizet tartalmazó tartállyal, széffel, könyvtárral, panorámakilátást nyújtó tetőkibúvókkal és egyéb haszontalanságokkal.Altiplanónak nevezik azt a tengerszint fölött nagyjából 4000 méter magasságban fekvő fennsíkot, amely – nálánál is magasabb hegyekkel koszorúzva – Bolívia északi, illetve Peru déli részét alkotja. Cudar kemény sors jutott ki az itt lakó indiánoknak. Földet művelni alig lehet, fa magától nem nő, bár a jelek szerint sikerült találni egy eukaliptuszfajtát, amely ezt a száraz, hideg klímát is kibírja. A sovány füvön is eléldegél azonban a láma és közeli rokona, az alpaka, amelyeket vad őseikből, a vicunából és a guanacóból háziasítottak. E zord körülmények dacára itt él Bolívia 8 milliós népességének 70 százaléka. Képzelhetik, milyen életfeltételeket kínálhatnak más vidékei!A két ország megosztozik a Titicaca-tavon is. A tavi túrák kiinduló állomása a perui oldalon Puno. Vannak városok, amelyek kizárólag a magasból vagy távolból szépek. Puno a vízről visszanézve az, de inkább a festői jelzőt használnám, amely nem feltétlenül analóg a széppel, de mégiscsak esztétikai kategóriát sejtet. A dombokra felkapaszkodó, színben a természetes környezetre hajazó, lapos tetős házak tömege tisztes távolból valóban ecset és vászon után kiált. Közelről meg meszelő vagy legalább vakolókanál után. Peruban szinte minden lakóház külleme vagy azt sugallja, hogy nem fejezték be, vagy azt, hogy az összeomlás határán jár. Az építőanyag ritkábban tégla, leggyakrabban azonban vályog, de számos helyen használják a nádat is.Félórányi hajóútra Punótól már feltünedeznek az uro indiánok úszó szigetei, amelyek persze nem úsznak, inkább lebegnek a pár méter mély vízen. Nádból, méghozzá a Titicaca környékén honos totoranádból készültek. Az uro népcsoport mindig parányi volt, ki is haltak rendesen, pontosabban beleolvadtak az ajmara nyelvet beszélő egyéb indián törzsekbe. Hogy miért pont ezt az extrém életteret választották, nem tudni. Egy-egy mesterséges sziget csupán400-500 négyzetméternyi területű, 6-8, szintúgy nádból készült kunyhóval. A szigeteket folyamatosan restaurálni kell, mivel a nád alulról rothad, így aztán felülről újabb és újabb rétegek kerülnek rá. Szintén totoranádból készülnek a csónakjaik, amelyekkel halászni járnak, vagy inkább a turistákat szállítják – nehogy már ne legyen meg a Titicaca-feeling! – egyik szigettől a másikig. A ruganyos nádfelszínen imbolyoghatunk egyik szuvenírárustól a másikig. Elég műindián-íze van a dolognak.Nem így Amantani szigetének, amely innen néhány órányi hajóútra fekszik. A Titicaca-tóról mindenki leírja, hogy a világ legmagasabban fekvő hajózható tava (3820 méterrel a tengerszint fölött), azt azonban nem, mekkora is ez a hajó. Nos, ne gondoljanak valami Queen Elizabeth II. méretű kolosszusokra! A mienk, miként a többi is, fogalmaink szerint inkább motorcsónak nagyságú; úgy harminc fő szállítására alkalmas.Inkák ivadékaiAmantanit az inkák Csillagok szigetének nevezték, lakói az inkák leszármazottainak tartják magukat, amit négy-ötszáz év távlatából már igen nehéz volna ellenőrizni. Tény, hogy nemigen keverednek a partvidék vagy más szigetek lakóival. A négyszer nyolc kilométer területű, vulkáni tufából keletkezett szigetet mintegy háromezren lakják, nyolc faluban. Szálloda nincs, tulajdonképpen semmi sincs; se villany, se vezetékes víz, se utak, így aztán géperejű közlekedés sem, kutyából is mindössze egy akad. A parton népes csoport várja jöttünket, punói túravezetőnk – idegenforgalom szakot végzett az egyetemen – rutinosan szortíroz szét bennünket kettesével-hármasával a helybeliek között. Náluk fogunk megszállni. A parthoz közelebbi, szerencsés szigetlakók ugyanis úgy építkeztek, hogy egy szobát pár dollárért kiadhassanak a látogatóknak.A tagolt domborzatú sziget hegyoldalait véges-végig teraszok lepik el, amelyeken esős évszakban zöldségféléket, leginkább krumplit termelnek. Ebédre krumplilevest kaptunk (pontosítok: áttetsző forró vizet, kevéske zöldhagymával, amelyben volt krumpli és valami helyileg termesztett, apró szemű gabona), utána féltenyérnyi sült halat, ötféle főtt krumplival. Vacsorára nagyjából ugyanezt. Mindent maguknak kell megtermelniük, elkészíteniük, egyetlen kereskedelmi cikkük a jól faragható tufakőzet, amelyet a tó partvidékén sok településen használnak építőanyagként. Birkát, lámát, csirkét, tengerimalacot tartanak. Ez utóbbi az Andok vidékén nem terráriumi házi kedvenc, hanem sütve igen kedvelt csemege. Nagy ritkán láttam étlapon feltüntetve perui városokban: kétszer drágább, mint a csirke.S hogy mi szerepel a perui étlapokon úgy általában? Meg fognak lepődni: teljes az olasz konyha uralma. A magasan fekvő vidékeken minden étteremben kaphatunk – úgy 400 forintnak megfelelő új solért (ez Peru nemzeti valutája) – sült pisztrángot, a még ínyencebbek pedig örömüket lelhetik az alpakasteakben.Túránk útvonalát úgy állították öszsze, hogy az éjszakák egy részét olcsó szállodában, a többit sátorban töltjük. Első kempingezésünk estéjén rögvest beletenyerelünk a táborélet összes borzalmába. Alighogy összetákoljuk a sátrakat (a cég adta őket), iszonyú villámlás közepette ömleni kezd az eső, majd, amint a hőmérséklet fagypont közelébe süllyed, átmegy havazásba. Ilyen körülmények között kell – a kocsiról kihúzható féltető alatt – elkészítenie a vacsorát az ügyeletes szakácsduónak. Táborozáskor tudniillik magunk főzünk, ki mit tud. A csoport szigorú munkamegosztásban működik, mindennek megvan a felelőse. Én például a kocsi belsejének napi takarítását kaptam, ami roppant hálátlan feladat, ugyanis alighogy végzek, beszáll a népség, és újból összedisznólkodja a padlót.Reggelre az éjszaka leesett hó kemény kéreggé fagy, majd egy-két órával napfelkelte után ropogósra sülünk, no, nem az izzasztó hőségtől, hanem a roppant erős ibolyántúli sugárzástól. Nem mellékes, hogy Sillustani tövében éjszakáztunk, ahol egy dombtetőn az inka korszak nemeseinek temetkezési tornyai, úgynevezett csulpái állnak.Cuzco egykoron az inka birodalom fővárosa volt, ma a perui Andok legnagyobb települése. Olyan magasságban fekszik, mint La Paz vagy a Titicaca, de a ritka levegő miatt itt már senkinek semmi baja. Hacsak nem keres magának valami mást. Programunk fakultatív része az úgynevezett inka ösvény végigjárása. Útközben akadnak ugyan inka romok is, de azt hiszem, nincs ember, aki csak ezekért végigmenne rajta. Hogy mégis miért? Individuális közelítésű választ erre nem adhatok, ugyanis nagylelkűen lemondtam róla. A következők alapján eldönthetik, rászánnák-e magukat. Az út teljes hossza 44 kilométer, ezt kell megtenni három nap alatt – ha még nem mondtam volna – gyalog.Indulás 2400 méterről, első nap föl 2800-ig, második nap 4200-ig, aztán már csak lefelé kell haladni. A dolgot némileg megkönnyíti, hogy a legszemélyesebb holmin kívül mindent – beleértve a sátrakat, hálózsákot, élelmet, tábori konyhát – igen rosszul fizetett teherhordók cipelnek a csoport előtt, egyszóval csupán menni kell. Mindez 150 dollárból kivitelezhető. Nekem az egészben három dolog nem tetszett: a 150 dollár, a hegymenet nagy magasságban, valamint a teherhordók. Jó, rendben, kalandtúra, erőpróba, de akkor ennyi energiával inkább csinálok valami hasznosat (talán még keresek is vele 150 dollárt), azt meg végképp nem bírnám elnézni, hogy napi nyomorult öt dollárért más hurcolja a holmimat.A negyedik nap reggelén a Machu Picchunál találkoztunk – egy másik hátramaradottal együtt – a túrázókkal. Többségük tűrhető állapotban volt. Hogy akkor hogyan nyilatkoztak élményeikről, inkább nem írom le. Pár nap múlva mindegyikük azt mondta, jó volt, megérte, de soha többé. Láttatok valami szépet útközben? – kérdeztem. Azt nem nagyon, sőt leggyakrabban semmit sem láttunk a felhőktől, a ködtől – felelték.A Machu Picchuhoz egyébként nem csupán gyalog lehet eljutni, hanem vonat-busz kombinációval is, ami nem jár ugyan szenvedéssel, de nem kevésbé kalandos. A vonat négy óra alatt gyűri le a 120 kilométeres távolságot Aguas Calientesig (onnan busszal már csak húsz perc a romváros), s ez idő alatt bepillanthatunk az Urubamba-völgy indiánjainak életébe. Itt még lassú a felgyorsult idő, s alighanem még lassúbb lenne, ha a turisták el nem lepnék. A völgy – viszonylag alacsony fekvésének (2300 méter) köszönhetően – az inka birodalom egyik éléskamrája volt, ma ugyanaz, inkák nélkül, az Andok indiánjai számára.Pisac városka vasárnapi piaca fölvonultatja mindazt, amit ez a nehéz sorsú nép az őseitől örökül kapott. Felejtsük most el a többnyire nagyon szép és némi alku után kifejezetten olcsó textilneműt, az alpaka- vagy birkagyapjúból készült szőtteseket, kabátokat, kötött holmikat, s figyeljünk csak arra a pár tíz négyzetméterre, ahol ősi népviseletüket a mindennapok természetességével hordó indián asszonyok a földön kuporogva árulják az Újvilág terményeit: tíz-tizenöt féle-forma krumplit, megannyi fajta kukoricát, chilipaprikát, no meg persze a még újabb világ gyümölcseit. A banánt, a mandarint még csak értem, de hogy szőlő hogyan került a kínálatba, elképzelni sem tudom. Ők nem a turisták pénzére hajtanak, nincs heló, miszter, amigo vagy hasonlók; ez a helyi szupermarket.A Colca-kanyonnál, amely 1800-2300 méteres mélységével (attól is függ, melyik oldalról nézünk alá) túltesz a Colorado Grand Canonján is, elvileg kondorokat kellene látnunk, amint hatalmas szárnyukon vitorlázva köröznek a mélység fölött. Egyet láttam, meglehet, az se az volt, bár az egyik természetvédelmi őr esküdött rá. Ha kondor volnék, én sem merészkednék közel úgy kétszáz emberhez, akik a peremen szédelegve – mert a mélység nagyon tud ám húzni – várnak felajzott kamerákkal.Gonosz szelekVezetőnk, David csak a továbbindulás reggelén árulta el, hogy a parti síkságra való leereszkedésünk előtt még egy megpróbáltatásban lesz részünk. Át kell kelnünk – kocsival persze – az Andok 5200 méter magas hágóján. A máskor többnyire zajos buszban (az angolok tudniillik estére kelve általában berúgtak kissé) tömény csönd honolt, amint egyre följebb kúsztunk a szerpentinen. Úgy higgyék el, ahogy mondom: bele se rezdült senki. Odafönn még arra is bőven maradt energiánk, hogy az ilyen helyeken szokásos – állítólag szerencsét hozó – kőkupacokat fölépítsük.Sokáig azt hittem, az Andok magaslatainál embertelenebb körülményeket már nem nyújthat ez az ország, de amint a pánamerikai autóúton haladtunk észak felé, látótávolságban a Csendes-óceántól, rádöbbentem, hogy amit eddigi útjaim során a sivatag kategóriában láttam, az mind üde oázis ehhez képest. Földrajzi szélesség szerint a trópusokon jártunk, ám a hőmérséklet napközben sem emelkedett húsz fok fölé, kifejezetten gonosz szelek fújtak, sűrű pára ülte meg a tájat, a zöld színről meg mintha teljesen elfeledkezett volna a természet.Itt halad észak felé a Dél-Amerikában is kutató nagy német természettudósról, Humboldtról elnevezett hideg tengeráramlás, amely állandóan hűvös levegővel teríti be a partvidéket. Így a felszínközeli levegő képtelen felmelegedni, felszállni és csapadékot adni. A perui sivatagban néha évekig nem esik eső. Ez a „néha” azonban fenekestül felforgatja a tájat; a manapság sokat emlegetett El Nino-jelenségről van szó, amelynek során a Csendes-óceán vize abnormálisan felmelegszik ezen a tájon, és pokoli viharok kíséretében egy-két hét alatt behozza a sokéves esőlemaradást.Már csak ezért is kész csoda, hogy a Nazca-vonalak és ábrák hosszú évszáza-dokon át viszonylag jó állapotban fennmaradtak. Bő fél órát röpködünk a kis Cessnával a rejtélyes vonalak fölött. A tenyérnyi széles vonalakból álló, zömében állatokat mintázó figurák 200-300 méter magasból alig, a földfelszínről pedig egyáltalán nem látszanak. Eleve sejtettem, hogy nem én leszek az, aki a Nazca-vonalak titkát megfejti; ez még annak a német asszonynak, Maria Reichénak sem sikerült, aki fél évszázadon át, 1998-ban bekövetkezett haláláig kutatta őket. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy jóval, legalább ezer évvel az inka birodalom létrejötte előtt készültek. Nem árt hangsúlyozni, hogy Peruban nem minden inka, ami régi. Dél-Amerika legnevezetesebb, ám rövid életű birodalma – a legendáival ellentétben – nem az égből kapta nagyságát, erejét; hasonlóképpen gazdag, részben éppen az inkák által beolvasztott kultúrák nyomán épülhetett fel, míg utol nem érte végzete, a spanyol hódítás.