Helyzetjelentés negyven év kommunizmus után

A Táltos utcában éltek apai nagyszüleim. Kicsi utca az Budán, a Sas-hegy tövében, közel a Gellérthegyhez is – kicsi utca, többnyire egyemeletes, régi házacskákkal, gyerekkoromban járt még ott a jeges, ugrottam hamar a bádogvödörrel, vittem a nagy, nehéz jégtömböt, és szopogattam mellé az apró, szivárványos jégszilánkot, és az boldogság volt, mint a handlé, aki még ordított az én gyerekkoromban, hogy „Óóószeres! Használt ruhát, bútort, képet veszeeek!”, és mint az öreg hegedűs koldus, aki mindig vasárnap jött, megállt a bérház udvarán, a poroló mellett, és játszott... A konyhaablakból lestem, és féltem tőle... Talán a kabátjától, mert nyáron is nagy, furcsa kabát volt rajta... Nagyanyám pedig újságpapírba csomagolta az aprót, két forintot mindig, és a markomba nyomta: „Dobd le szegénynek, kisfiam” – és könny csillogott a jóságos nagyanyám szemében, aztán csak szállt a kétforintos, lassan bukdácsolt lefelé, nagyot ugrott a bérház udvarának betonján, az öreg pedig megkereste, zsebre tette, és nem nézett fel soha, úgy emelte meg zsíros, szegényszagú kalapját...Rossz helyen volt a Táltos utca a világháborúban.Budapest ostroma idején ezen a környéken tartottak legtovább a harcok.Két hónapja élt már a pincében a nagyapám, a nagyanyám, az ötéves apám és az apám húga. Két hónap óta élt már a pincében a Táltos utca 7-9. minden lakója. Az emelet még az ostrom kezdetekor találatot kapott – akkor lett oda az én leendő örökségem. Hajnaltájt friss lódögért jártak a férfiak, jó a lódög, hozzá a bádogvödörben olvasztott hólé, minden jó, csak élni kell...Szakasznyi német katona lakott együtt a ház népével odalent a pincében, Budapesten, a Táltos utca 7-9.-ben.Hajnalban elmentek, estefelé visszajöttek.Mindig kevesebben.Jóban voltak a lakókkal, megosztották egymással a semmit – és különösen jóban voltak az én nagyapámmal és az apámmal, lévén nagyapám német származású. Így hát nagyapámmal tudtak a legjobban elbeszélgetni, apámnak pedig egyszer csokoládét is adtak, két kockát legalább, még az elején, mert az elején akadt kétkockányi gyereknek adható csokoládé. Egy este aztán azt mondta a maradék német katona, hogy másnap kitörnek Budaörs felé.És énekeltek.Nehéz, messzi német népdalt. És reggel lett, Budapesten, 1945-ben, és elment a maradék német katona a Táltos utca 7-9.-ből, és soha többé nem látta őket senki...Késő délután lett, amikor megérkezett az első...Beszélt németül, ezen csodálkozott a ház népe ott, a Táltos utca 7-9.-ben, Budapesten, mert olyan tatár képe volt. Pisztolyát a nagyapám arcába nyomta, és egészen közelről ordított.- Hol vannak? – ezt ordította.- Elmentek... Mind elmentek... – felelte nagyapám.Hamar megjött aztán a többi is.Összébb bújt a ház népe.Hatalmas szekeret fordítottak be a kapu alá, két mokány parasztló volt a szekér elé fogva. Három lépcső vitt fel a kapu alól a bérház udvarára, oda, ahol a poroló állt.Nekihajtották a mokány kis parasztlovakat a három lépcsőfoknak. Megfeszültek az állatok, kirajzolódott sovány, elgyötört testükön minden izom... Nem moccant a hatalmas szekér... Egy olyan szőke, kozákforma legény esett akkor nekik. Ostorral verte a két állatot és üvöltött hozzá. Szikráztak a patkók a lépcső kövén, szakadt a tajték és a vér az állatokról, végül aztán térdre zuhant mind a kettő, két kis mokány, szegény parasztló...Egy tiszt lépett be akkor a kapu alá. Nézte egy darabig a kozákformát, majd lassan mellé lépett, és kimért, hideg mozdulattal belevágott a legény arcába. Lefolyott a kozák orra vére, bele a lovak sűrűbb, forróbb, nehezebb vérébe. Aztán nekifeszültek vagy tízen a nehéz szekérnek, úgy tolták fel az udvarra, mindjárt a poroló mellé...Csinos, fiatal asszony volt a nagyanyám.Apám húga mellé bújva, a kiságyban, orrára húzott takaróval várta, hogy lejöjjenek azok a pincébe.Lejöttek...Mutatták kézzel: mi van enni?Nem volt enni semmi. Ebbe nagy nehezen beletörődtek, akkor meg durván szétválasztották a nőket és a férfiakat. Négy nőt választottak ki. És már vitték is mind a négyet. Gyöngyösi úr, büszke, szép szál postamester a felesége után kapott. Közvetlen közelről, bal oldalról és hátulról lőtték szét a fejét. Gyöngyösi úr véréből, agyából és koponyájának szilánkjaiból jó adag fröcscsent az ötéves apámra.Felszabadultunk...Aki Budán születik és nő fel, Budán is marad az többnyire. Csak ritkán, akkor is szükségből költözik át Pestre. Budán maradt az apám is, megnősült, megszülettem. A Fészek utcában lett lakásunk, közel a Pető Intézethez. Világhírű a Pető Intézet, mindenhonnét hozzák oda mozgássérült gyerekeiket a kétségbeesett, reménykedő szülők. Erdő volt 1969-ben a Pető Intézet helyén, mi úgy hívtuk, a kiserdő... Két jó okunk is volt a kiserdőbe járni. Mellette volt a nővérszálló egyfelől, és a fákról éppen be lehetett látni a zuhanyozóba... A Müller Feri kétszer is leesett egy hét alatt, annyira jó volt neki...Koponyákat lehetett kiszedni a földből másfelől. És nem is kellett mélyre ásni – sőt Molnár Tibi talált egyet csak úgy valami gödörben, egy kidőlt fa mellett. Meg rohamsisakok is voltak szerteszéjjel még, szóval egész napokra eltűntünk ott, és kincset gyűjtöttünk, és borzongtunk, nagyon.A Szilágyi Erzsébet fasoron át haladtak a Budaörs felé kitörő német alakulatok 1945-ben.Sok ezer temetetlen holttest feküdt arra, mind az orosz pergőtűzben lelték halálukat. Hevenyészett tömegsírokba hányták őket, ezekből volt egy a kiserdőben – a mi kiserdőnkben. Azt gondolom azóta valamiért, láttam a fiúk koponyáit, a fiúkét, akik '45-ben csokoládét adtak az apámnak, majd elindultak egy hajnalon, hogy kitörjenek az ostromgyűrűből Budaörs felé...Képzeljék el, hogy engem kisiskolás koromban tanított a Balogh Imre bácsi. Az különös kegye a sorsnak, ha valakit tanít a Balogh Imre bácsi... Balogh Imre bácsi úgy kezdte, hogy újságpapírból zabálta a szalonnát, színeseket böfögött, és az volt neki a legszebb álma, hogy lesz egyszer egy másik inge is. Aztán felszabadultunk – erről az imént már beszámoltam -, és Balogh Imre bácsit kiemelték. Elvégzett egy gyorstalpalót, és mindjárt tanár úr lett őbelőle. Orosz-földrajz szakos. Egy leckével járt előttünk mindig, egyem meg a szívét, és mámoros lett, megrészegült, kitárult előtte a létezés. Úttörővezető is lett a Balogh Imre bácsi – az különösen jól állt neki. Tudják, volt neki három olyan ízléses hurka a tarkóján, az ujjai meg olyan vastagok voltak, amilyen rövidek.Kifejezetten snájdig volt az úttörőingben, a vörös nyakkendőben, és amikor a sárga sípzsinórt is magára kötötte, akkor zokogtak az istenek... Hatéves voltam, első elemis, és a nagyszünetben szaladgáltam a folyosón. Nem tudhattam én, hogy az életemmel játszom. Nem tudhattam, hogy Balogh Imre bácsi a folyosóügyeletes, és Balogh Imre bácsi őrjöngve szeret folyosóügyeletes lenni. Megállított... Rám ordított...- Hogy hívják magát? – ezt ordította.- Bayer Zsolt – leheltem én.- Milyen név az, hogy Bayer? Akinek tisztességes neve nincs, annak becsülete sincs! – sikoltotta felém Balogh Imre bácsi, szegény... Estig sokat sírtam akkor, majd megkérdeztem apámat, hogy miért nincs nekünk tisztességes nevünk. Apám másnap elkísért az iskolába. Udvarias ember az én apám, sokat ad a formára, kopogott is illendően a tanári szoba ajtaján, majd benyitott, köszönt, és érdeklődött, hol találja Balogh Imre tanár urat. Fölemelkedett székéről a sertés, és indult érdeklődve apám felé. Éppen a kellő távolságba ért, amikor apám egy akkorát, de akkorát ütött egyenesen az arca közepébe, hogy eltűnt az Imi mindjárt az asztalok alatt.- Jó napot kívánok! Engem Bayer Ottmárnak hívnak...Ezt még elmondta az öregem, mondom no, hogy sokat ad a formaságokra...- Náci! Kis náci!Ez volt az én gúnynevem sokáig... Merthogy sváb vagyok, ugye, aki meg sváb, az náci, így állt össze kicsi felszabadított gyerekfejünkben a világ, és ha azt süvöltötte a falka, hogy: „Gyere ki, Bayer! Gyere ki, kis náci!” – akkor ugrottam én boldogan, széles, nagy, hálás mosollyal, mert vannak nekem szerető barátaim, akikre mindig számíthatok... Vicces volt ez a nácizás, komolyan, csak az apám meg a nagyapám arca rándult össze, ha meghallotta véletlenül... Akkor, focilabdával a hónom alatt, nagy, vérző horzsolásokkal a térdemen, erős, egészséges és szép kisfiúként el sem tudtam képzelni, mi lesz majd ebből a kedves, gyerekes és nagyon vicces „nácizásból”...(Folytatása holnapi lapszámunkban)