Hídmatuzsálemek a történelmi Magyarországon

Amikor Orbán Balázs 1862 és 1868 között gyalogszerrel bebarangolta a Székelyföldet, bizonyára sok száz hidat és hidacskát látott. Siménfalva felé tartva, a Fehér-Nyikó hídján átkelve meg is említi „azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhelyszéken, de főként a Nyikó völgyén előfordulnak”. A vidék lakói egymással versenyezve „még a legcsekélyebb patakon” is „díszes és költséges fedeles hidakat építenek. Az ily hidak szoktak, főként esős időben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyűlhelyei lenni, s gyakran a csergedező patakok morajánál tánczra kel és társas játékokat folytat a gondtalan fiatalság”.Mintha egy kicsit Ivo Andrics hídját idézné a székelyföldi kép. A páratlan szépségű nagy drinai kőhidat, amelyről így ír Andrics: „A hídon és kapujában, körülötte és vele kapcsolatban zajlik és fejlődik a kaszaba embereinek élete. Akár egyéni, akár családi vagy közös élményekről mesélnek, mindig hallani ezt a szót: a hídon.”Orbán Balázstól tudjuk, hogy Torda városnak az Aranyos folyón átívelő régi hídjánál „mézeskaláccsal, süteményekkel, erősítő itallal, ízletes gyümölccsel kedveskedik a híd mindkét végén árupadkát állított pirospozsgás tordai menyecske”.Legyenek óriási acélmonstrumok vagy csak falusi erecskén átnyúló pallók, a hidak mindig olyan helyek voltak, ahol tér és idő összesűrűsödni látszik. Mert a híd, tudjuk, összekötő kapocs. Mint a szivárvány az isteni lény és az ember között. Egyszóval szövetség. Remény. Sajnos gyakorta lehet világokat elválasztó vonal is. De igazi rendeltetése szerint soha nem elválasztania, hanem összekötnie kellene. Mert a híd verőér, lüktető pulzus. Majdnem olyan érzés lerombolt, szétvert hidat látni, mint emberi holttestet.Torda város öreg hídja – nem az, amelyikről már szót ejtettünk, hanem egy még régebbi – nemcsak az Aranyos két partját kötötte össze, hanem összefűzte, szépen összeterelgette, sőt egyenlővé tette az embereket, nemest és nem nemest. Valami lehet tán Torda levegőjében? (Hiszen itt, a tordai országgyűléseken kezdik lerakni, valamikor az 1550-es és 1560-as években, az Európa-szerte nevezetessé lett erdélyi vallásszabadság alapjait.) A reformkorban a pest-budai hajóhídon – amelynek közepén a később a szerb gabonaszállító uszályok orrdíszévé lett Nepomuki Szent János faszobra vigyázta az átkelő utasokat – nemesek nem, csak közrendűek fizettek hídpénzt. S ebből a kiváltságukból nem is nagyon kívántak engedni a derék nemes urak.Amikor az országgyűlés azt vitatta, hogy a majdan megépülő Lánchídon papnak, nemesnek, városi polgárnak s közrendűnek egyként kelljen-e vámot fizetnie, volt olyan rátarti főúr, aki úgy háborgott, hogy ő bizony, ha kell, inkább egész nap kocsizik a paksi révig, de vámot nem fizet. Tordán bezzeg a nyakas úr már kétszáz esztendővel hamarabb is fizetett volna. Ismert ugyanis Bethlen Gábornak egy 1626. május 30-án hozott rendelete – amelyet később Apafi Mihály fejedelem is megerősített -, miszerint a tordai Aranyos-hídon mindenki köteles a hídvám megfizetésére. Még a nemes is! Sőt az is, aki – megspórolni kívánván a taksát – inkább feltűri a gatyáját, s átlábol a gázlón, avagy télen a jégen való átkelést kockáztatja.A XIX. század második felében, amikor Orbán Balázs a Székelyföld gyalogösvényeit rótta, sok ezerszámra álltak még fahidak Erdélyben, a Felvidéken, a Dunántúlon és az Alföldön. Egyszerű pallók, hosszú boronahidak, bonyolult szerkezetű, fából ácsolt függőhidak, fedeles hidak – ahogy egy XVII. századi, Kolozsvárott kelt irományban említik: „lábakon álló fa hidac” – rostokoltak országszerte a lápokban, mocsarakban, folyók, patakok, várárkok, vizesárkok fölött.A várak fahídjairól, azok felépítéséről alkothatunk képet a szilágysomlyói vár egy 1668. esztendei leltárát olvasva: „Az kapura menő vár hídja erős fákkal vagyon igen jól megpadolva, az föld színitől fogva kétfelől az híd mellett sasfákban bocsátott, szép faragott boronákkal vagyon felróva; az boronák mellett esmét erős kötések vannak; mind az hídon alól, s mind az hídon feljül az boronákon által lövőlyukak vannak. Az boronáknak az legfelső faragott folyógerenda vagyon az sasfák végibe bocsátva, mely gerenda latorkert formára sűrű, hegyes karókkal vagyon megrakva. Ezen a hídon kétfelől, az boronák mellett körös-környül ülőszékek.”Kolozsvár közgyűlése 1614 nyarán határozatot hoz, hogy bizonyos Molnár Gergely mester kapjon megbízást, hogy a „derék Szamoson” végre már „a vízre elégséges állandó hidat jó móddal építsenek”. A XVII. század második felében Gyulafehérvárt járó Georg Kreckwitz említést tesz a város gyönyörű fedeles fahídjáról is. Ebesfalván, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Munkácson is ismerünk a XVI-XVIII. században nagy fahidakat.A magyarországi fedeles fahidak közül egy-kettő megérte az acél és vasbeton korszakának kezdetét. Ezeket az ódon és robusztus hidakat, amelyek mint élő kövületek terpeszkedtek a szaladó vizek fölött, a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben bontották el Erdély folyói fölül. Mamuthidak: így nevezték őket az újabb kor hídmérnökei. Az 1700-as években és az 1800-as évek elején építették őket.Bonyolult faszerkezetek voltak, a hidas ácsmunka koronái. Remekművek a hídépítészetnek abból a korából, amikor a szilárdságtani ismeretek hiányában érzés után terveztek, s nem is mérnökök, hanem jó érzékű mesteremberek, építő és faragó molnárok. 1910-ben egy hidász mérnök, Murin István azt írta Erdély hídmatuzsálemeiről, hogy – eltekintve néhány amerikai társuktól – akkoriban egyedülálló alkotások voltak az egész világon. 1880 körül már csak hat „mamut” létezett. Pusztulásuk sorrendjében a következők: a Nagy-Homoród folyón Homoródnál átívelő híd, az olthévízi, a fogarasi és a fenyőfalvi Olt-hidak, az Aranyos hídja Tordán, végül a segesvári Küküllő-híd.Ami a méretüket illeti, valóban mamutok lehettek, hiszen a homoródi hídnak egyetlen nyílása 35 méteres volt, a hévízi Olt-hídnak ugyanakkora, de három. A fenyőfalvi híd két, egyenként 45 méteres nyílással hidalta át a partok közötti távolságot. A tordai híd egyetlen nyílása 47 métert, a háromnyílású fogarasi híd legnagyobb nyílása 52 métert ölelt át. Mindegyik rácsszerkezettel merevített, nagy nyílású, zömök fa ívhíd volt, felül zsindellyel födelezve, kétoldalt deszkával burkolva.Vasat eredetileg egyikbe sem építettek bele. Még szöget sem. Fabehorgolásokat, fúrt lyukakba ütött tüskéket használtak. A hidak ácsszerkezete állítólag tökéletes volt. Amit a vas és vasbeton korszaka előtt épült hidak tudhattak, azt ezek a fahidak tudták is. A szakember, a hídmérnök azt írja, hogy tulajdonképpen függőhidak voltak, mert valójában minden terhet az íjként meghajló, irdatlan faívek hordoztak, s rajtuk függött a padlózatot tartó váz.Elnézem az ezekről az őslényekről, híddinoszauruszokról megmaradt néhány homályos, életlen fényképfelvételt. Mintha valóban élőlények lennének. A fotókat bizonyára csak dokumentáció gyanánt készítették, általában a hidak bontásakor. Mégis úgy érzem, talán a fényképező is megrendülten pillantott keresztül gépe nézőkéjén. Mintha temetésen lenne. Vagy talán még inkább vadászaton. S a sikeres hajtást követően most lenne terítéken a zsákmány. Mintha a Kárpátok rengetegének utolsó nagy barnamedvéit, legutolsó bölényeit nyúznák meg, trancsíroznák fel éppen. Már megfosztották trófeáiktól a tetemeket, lehúzták a bőrt az irdatlan mellkasokról, s előtűnt a bordázat szövevénye...Murin mérnök úr írja, hogy a rácsszerkezet adott stabilitást a hidaknak, azzal, hogy kimerevítette az íveket és a függőszerkezetet. A fedél és a deszkaborítás hatalmas felületet alkotott, így a hidaknak nemcsak a szeszélyes és vad erdélyi folyók árvizeit kellett elviselniük, hanem a kemény szelek nyomását is. A fenyőfalvi Olt-híd középső kőpillérének orrát például az 1864. évi iszonyatos árvíz és a Vöröstoronyi-szorosból támadó, tornádószerű szelek ötven centiméterrel lenyomták. A kőművesmunka, a pillérek voltak gyöngébbek. Az ácsmunka – és ez mindegyik híd kapcsán megállapítható – hibátlan volt, bírta a víz és a szél állandó ostromát. A fenyőfalvi híd 1907. évi bontásánál a faanyagot kitűnő állapotban, csontszárazon találták a leszaggatott héjazat alatt. A gerendák a fejszecsapások alatt szinte acélként pendültek. A bontást irányító mérnökök szerint a híd anyaga jó néhány száz esztendőt kibírt volna még; jóval keményebb volt, mint a frissen vágott, fiatal fa.