Kényszerképzetek a politika szintjén

A szabad demokraták rendkívül érzékenyek arra, ha kétségbe vonják a nemzeti kérdés iránti érzékenységüket, a magyar hagyományok és történelem tiszteletét, egyáltalán nemzeti elkötelezettségüket. Bírálóik gyakran kénytelenek szembesülni azzal, hogy – jobb esetben – kirekesztőnek, nacionalistának vagy szélsőségesnek minősítik őket. A keményebb ellencsapásokban a fasiszta, nyilas, neonáci és az antiszemita jelzők szolgálnak munícióul. Minthogy az ilyen jelzős szerkezetek kísértetiesen hasonlítanak a magyar kommunisták által főleg 1945 és 1963 között hangoztatott propagandaszólamokra, sokak számára igazolódni látszik a „liberálbolsevizmus” SZDSZ-ellenes vádja. A szabad demokraták mellett szól természetesen az, hogy egy pluralista demokráciában az akár ellentétes értékeknek és hagyományoknak egyaránt megvan a létjogosultsága, csakhogy ez egyben azt is jelenti, hogy a rivális „más” történelemszemléleteknek ugyanúgy kijár a „másság tisztelete”, ahogy azt a szabad demokraták és értelmiségi holdudvara elvárja másoktól.Ebben a tiszteletadásban azonban a szabad demokratáknak gyakorta nem akaródzik követendő és követhető példát mutatni. Ellenfeleik értékeiről és hagyományairól szívesen beszélnek gunyoros hangnemben (árvalányhaj, kacagány, mucsa, lábszagú falusi csűrdöngölő, micisapka stb.), egyszerűen azért, mert az SZDSZ kezdettől fogva és ma is olyan csoportosulásnak tekinti magát, amely azokat tömöríti, akik az elmaradottsággal és provincializmussal, azaz a „magyar ugarral” szemben a „progresszió” örökösei és az européer modernség letéteményesei. Az ilyen szereposztásból logikusan következik, hogy történelmi és ideológiai természetű vitában ellenfelüknek sosem lehet igaza, mert ellenkező esetben megkérdőjeleződne az a kiváltságos szerep és küldetés a magyar politikai életben, amelyet a szabad demokrata elit és holdudvara önmagának tulajdonít.Harcos önképA szabad demokraták gyakorta állítják, hogy jobboldali, konzervatív ellenfeleik a „múltba fordulnak”, és hajlanak a jelen és jövő gyakorlati feladatairól szóló po-litikai viták „átideologizálására”. Amennyire igaz azonban ez az állítás, annyira érvényes a szabad demokratákra is. Az 1918-as őszirózsás forradalom, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár, a Kossuth-címer stb. szinte már kultikus tisztelete arra utal, hogy a szabad demokraták semmivel sem kevesebb energiát áldoztak és áldoznak arra, hogy a köztársaság polgáraival sajátos (szerintük korszerű) történelemszemléletet, hagyományokat, értékeket és nemzeti szimbólumokat fogadtassanak el. Az SZDSZ tehát ugyanúgy fogékony az „ideológiai” kérdésekre, mint a többi párt.A Szent Korona elhelyezése a Parlamentben az előzőekben vázolt koreográfia szerinti és jól ismert reakciókat váltott ki. Újdonságnak, bár nem meglepőnek, számított viszont az, hogy az SZDSZ nem vett részt a törvény ünnepélyes kihirdetésén. Az Orbán Viktor, Kövér László és Schmidt Mária elleni, az ellenzéki sajtóban is kibontakozott antifasiszta és antiszemitizmus-ellenes kampányok már jelezték, hogy az Orbán vezette jobboldali koalíciónak ugyanazt a kényszerszerepet szánják (horthysta restauráció, szélsőjobboldali elhajlás), mint az Antall-kormánynak. A szabad demokraták távolmaradását azért nem tartom meglepőnek, mert a Horthy-korszaktól való beteges és kényszerképzetekkel járó irtózásuk már a rendszerváltás elején is nagyban rányomta bélyegét a Fideszhez való viszonyulásra. A két párt közötti nézeteltérések egy akkor még érthetetlen epizódja volt, amikor Bauer Tamás nyomatékosan ösztökélte a Fideszt, amely elsősorban a hatvanas években születetteket tömörítette, hogy valljon végre színt a Horthy-rendszert illetően. Egy halmozottan háború utáni és ráadásul kádárista ifjúsági szocializációval megvert nemzedéknek, egy – akkortájt – liberális és alternatív pártnak miért kellett volna szabad demokrata elvárások szerint szembenéznie a Horthy-rendszerrel?Lopakodó egyházA jobboldali sajtóban az utóbbi hetekben elég nagy teret kapott a Szent Korona áthelyezése miatti fanyalgás. Tóth Gy. László is idézte Szabó Miklós történész – szabad demokrata álláspontot tipikusan tükröző – megközelítését a Magyar Hírlap december 7-i számából: a koronát felségjel rangjára emeli, ami „nem érthető másként”(!), mint „a szimbolikus térben lezajló royalista (értsd királypárti) puccsnak”, továbbá „lopakodik a katolikus egyház visszahelyezése államegyházi szerepbe”. Bár Szabó Miklós az antikatolikus és olykor keresztényellenes cikkeket közlő Hetek című lapban ennél vadabb következtetésekre is jutott, maradjunk annál a megállapításnál, hogy kezdetét vette a királyság és a katolikus egyház 19. századi közjogi státusának visszaállítása. Ez összecseng az SZDSZ Magyar Bálint által tolmácsolt hivatalos álláspontjával: a szabad demokraták attól tartanak, hogy a korona átszállítása egy „hosszabb út” kezdete, amelynek során egy alkotmányellenes közjogi funkciót kapna. Nos, ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor érthetetlen az SZDSZ politikai magánya.Minden fenntartásuk ellenére a szocialisták részt vettek az Országgyűlés ünnepi ülésén, ami arra utal, az Orbán-kormány „alkotmányos diktatúrája” ellen amúgy folyamatosan küzdő MSZP sem érzi egy alkotmányellenes politikai fordulat veszélyét a Szent István államalapításának és a Szent Koronának emléket állító törvény elfogadásában. Közjogilag és az alkotmányosság szempontjából sokkalta fontosabb, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök, az SZDSZ egykori tagja, aláírásával hitelesítette a törvényt. Göncz Árpád „az államszervezet demokratikus működésének” védelmében képes volt komoly konfliktusba bocsátkozni az Antall-kormánynyal, a Népszabadság 1999. december 24-i számában pedig az „önkormányzatiság leépítése” miatt burkoltan, de érthetően autokratizmussal vádolta az Orbán-kormányt. Ezért valószínűsíthető, hogy ha a szabad demokratákéhoz egy picit is hasonló következtetésre jutott volna, alkotmányos ellenlépéseket tett volna, vagy erőteljesen és nyilvánosan fejezte volna ki nemtetszését.CsapdahelyzetHasonló feltételezéssel élhetünk a Szent Korona Testület tagjait illetően. A testületnek Orbán Viktor és Áder János mellett tagja még Göncz Árpád, Németh János, az Alkotmánybíróság elnöke és Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is. Göncznek, Némethnek és Glatznak van némi érzéke az alkotmányossághoz, és szabad demokrata mércével is demokratának mondhatók. Szerepüket nyilván nem kényszerből vállalták, és pozíciójuknál fogva képesek lettek volna elhárítani, hogy asszisztáljanak a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének akár szim-bolikus felszámolásához. Az SZDSZ politikai érzékéről árulkodik, hogy a szabad demokraták annak ellenére kárhoztatták magányra magukat, hogy a hosszú heteken át tartó előkészületek és parlamenti egyeztetések során minden bizonnyal tájékozódtak a már említett közjogi méltóságok és a fontosabb politikai szereplők hozzáállásáról, és valószínű, hogy – sikertelen – politikai befolyásolással is próbálkoztak. Ha ez még az utolsó pillanatban sem tántorította el őket attól, hogy távol tartsák magukat a parlamenti ünnepségtől, akkor talán nem alkotmányos aggályaik vagy jogérzékük hagyta cserben őket, hanem ismeretlen eredetű történelmi kényszerképzeteik csapdájába estek.Mindaddig azonban, amíg Csurka István nem köszönti náci karlendítéssel az Országgyűlés elnökét, mint ahogy azt dr. Eörsi Mátyás jövendölte, és Tamás Gáspár Miklóst a „Fidesz rohamosztagosai” nem lövik a Dunába, Orbán Viktor vagy Torgyán József királlyá koronázását a szabad demokraták még megakadályozhatják. Ha a Szent Koronáról szóló és szerintük alkotmányellenes törvény érvénytelenítése céljából a Szent Korona Testület egy tagja által vezetett Alkotmánybírósághoz fordulnak.A szerző politológus,egyetemi oktató