A hatvanas évek álmai luxuskivitelben

Magyarországon többen találkoztak Cecil Beaton (1904- 1980) műveivel, mint gondolnánk: százezrek látták George Cukor híres My Fair Ladyjét, amelynek sikeréből ő is kivette a részét: díszlet- és jelmezterveiért 1964-ben két Oscar-díjat is kapott. Ha addig nem, akkor beteljesedni láthatta vágyát, hogy munkássága a vizuális kommunikáció, a tömegmédia eszközei révén a legszélesebb rétegek között is ismertté váljon. A hatvanas évek közepére valóban az lett, ami lenni akart, miközben hírességek sorát fényképezte: igazi sztár, akinek élete minden mozzanata érdekes a lapok számára, akkor is, amikor éppen nincs benne semmi érdekes. De hát az sem kevés, ha a sztár legújabb típusú luxuskocsiján megérkezik a hatalmas kert övezte vidéki házába, a Reddish House-ba, vagy onnan elegáns londoni házába hajtat.Ez az elegancia éppúgy illett az 1972-ben lovaggá ütött Cecil Beatonhoz, a XX. századi angol fotográfia egyik legnagyobb alakjához, mint a másik, az öltözködés kifinomultsága, a viselkedés lazasága jellemezte fiatal. Eleganciája külső jegyei miatt hamar elnevezték „dandy fotográfusnak”.Nagyszerű művek igazolják Beaton fejlett éntudatát, amit a Kortárs Művészeti Múzeum nagyszabású, február 13-ig látogatható kiállítása is tanúsít, amelynek anyagát a British Council és a Sotheby's Cecil Beaton-archívuma válogatta. A több mint száz felvételből álló tárlat ugyanakkor olyan nagyszabású tablót állít össze a XX. század művészeti, szellemi kiválóságainak arcképeiből, amilyennel ritkán találkozhatunk. Marlene Dietrichtől Katherine Hepburnön, Greta Garbón át Marilyn Monroe-ig terjed a Beaton által fényképezett filmsztárok sora, a harmincas évek Párizsában Picassót, Cocteau-t, Dalit fotografálta, az ötvenes években Igor Sztravinszkijt, hogy a hatvanas években eljusson az új zene és világszemlélet sztárjaiig, Mick Jaggerig, Andy Warholig.Minden ajtó megnyílt előtte, s hogy ez így volt, abban két dolognak volt szerepe. Elsősorban annak a sajátos látásmódnak, amellyel a világot szemlélte, mutatta: nem a lélek rejtelmei, drámája érdekelte, hanem a kulisszák, amelyek között szereplői mozognak, s amelyet akkor is fényesnek volt képes láttatni, ha történetesen hulladék papírból építette fel. Első művészi élményeit gyermekkorában, a színház világában szerezte – pályája során mindvégig ezen élmények újrafogalmazására törekedett. Vonzódása a tradíciókhoz, a történelmi előképekhez olykor egy-egy régi festmény beállítását veszi át. Mindehhez az ábrázolt személy és az öltözék tökéletes egysége, a fényeffektusok átgondoltsága párosult. Beaton színpadain tökéletes hősök mozognak – olyan tökéletesek, amilyeneknek az átlagember vágyait megtestesítő kultuszfiguráknak lenniük kell. A képek hangulata a hatvanas évekre kissé nyersebbé, világa dísztelenebbé válik ugyan, de ez nem jelent mást, mint azt, hogy a fotográfus az új generációk változó igényeire is képes volt ráérezni.Érzékenység és ráérzés, e két tulajdonság a fotográfusnál feltételezte egymást. A siker másik oka, hogy felismerte: a minőség és a nagy nyilvánosság nem feltétlenül zárja ki egymást, hogy kiváló képei számára nem a kiállítótermek, hanem az egyre népszerűbbé váló képes magazinok jelentik az igazi nyilvánosságot. A legkiválóbb divatlapok, többek között a Vogue, a Harper's Bazaar állandó munkatársa volt, képei a sok százezres példányszámnak köszönhetően váltak a huszadik század profán ikonjaivá.