Antifasiszta komédia sarlóval, kalapáccsal

1996 óta február 13-án a budai Várban a magyar és a külföldi szélsőjobboldal, nácik, bőrfejűek, hungaristák rendszeresen megünnepelték a becsület napját, a magyar és a német katonák kitörési kísérletét a szovjet ostromgyűrűből. A megemlékezés szinte hagyománnyá vált. A rendezők egyike egy évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy a rendőrséggel szinte már olajozottan megy az együttműködés, az előzetes egyeztetés. A demonstráció tavaly azonban egyik pillanatról a másikra politikai botrányt váltott ki. Bár az Orbán-kormány belügyminisztere által felügyelt rendőrség utóbb keményen fellépett a résztvevők egy részével szemben, az Orbán-kormány politikai ellenzéke tiltakozott, amiért Budapest egy napra Európa szégyenfoltjává vált. Felelőssé tették a belügyminisztert és a titkosszolgálatokért felelős minisztert, rajtuk keresztül persze a miniszterelnököt és az egész kormányt, és voltak, akik – emlékezvén a Demokratikus Chartára – elengedhetetlennek tartották, hogy négy év után újból tiltakozó demonstrációt tartsanak a növekvő és fenyegető szélsőjobboldali veszély ellen.SzélsőségtanA felháborodások és a tiltakozások szépséghibája mindössze az volt, hogy a szélsőjobboldali rendezvény a Horn-kormány alatt vált hagyománnyá. Ha tehát Pintér Sándor, Kövér László vagy Orbán Viktor hibázott, akkor bizony Kuncze Gábort, Nikolits Istvánt vagy Horn Gyulát súlyos politikai felelősség terheli. Ez a józan paraszti ésszel könnyen belátható igazság azonban nem zavarta a tiltakozókat. Mivel nem vonták felelősségre az előző kormány illetékeseit, Kunczénak, Nikolitsnak és Hornnak nem kellett mentegetőznie és magyarázkodnia a mikrofonok gyűrűjében. Én nem hiszem azt, hogy az antifasizmus ennyire szelektív és korlátolt lehet, vagy hogy a politikai amnézia ilyen kórosan tud eluralkodni embereken. Ezért inkább gondolom azt, hogy a sajtó nagyobbik részének támogatásával egy politikailag erkölcstelen manipuláció folyt. Erkölcstelen, mert a fasizmussal és a nácizmussal szembeni természetes és érthető emberi ellenérzéseket pártpolitikai célból az éppen kormányzó pártok hiteltelenítésére és lejáratására próbálták felhasználni. Ezt én tragikusnak tartom.És tragikusnak tartom azt, hogy idén is hasonló próbálkozások voltak. Semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy civil szervezetek demonstrációt szerveztek, megemlékezésül az ötvenöt évvel ezelőtti eseményekre, Budapest ostromának a befejeződésére vagy – más megközelítésben – a főváros felszabadulására. Az még rokonszenves is számomra, hogy mindez a szélsőjobboldali hűség napjával szemben történt, és a szervezőkben volt annyi civil kurázsi, hogy a helyszínek idő előtti lefoglalásával akadályozták meg a neonáci felvonulást.Polgári módszerek a szélsőjobboldal ellen.Nem rendeztek párhuzamosan ellentüntetést a közelben, nem randalíroztak, és nem keresték az összetűzést a szélsőjobboldallal, ahogy azt a szélsőbaloldaliak teszik Nyugaton. Azt is természetesnek tartom, hogy nagy számban voltak jelen szocialisták és szabad demokraták, és még azoknak is igazat tudok adni, akik szemrehányást tettek a kormánynak és a kormánypártoknak, amiért nem képviseltették magukat (a tudósítások csak Timár György kisgazda képviselőt említették). Valóban, ha a miniszterelnök tavaly fontosnak tartotta leszögezni, hogy kormánya nem tűri, hogy az utcákat birtokba vegyék a szélsőségesek, akkor nem látom elvi akadályát részt venni egy demonstráción – ugyanazon szélsőségesekkel szemben.Nyelvi harcA kormányoldal jelenléte még – jó értelemben – taktikailag is érthető lett volna. A Jörg Haider körüli viharokat kihasználva az ellenzék igyekszik nyomás alatt tartani a Fideszt, amely az auschwitzi holokausztkiállítás körüli botrány, a Schmidt Mária és Kövér László képzelt antiszemitizmusa elleni hecckampányok után most talán már külpolitikailag is kellemetlen helyzetbe kerülhet, ha nem sikerül kibújnia a rávetített árnyék alól. A polgári jobbközép részvétele talán visszafogta volna a szónokokat, akik – mint makulátlan demokraták és megrögzött humanisták – kihasználták az alkalmat, hogy menetrendszerűen bírálják a szemükben sosem eléggé demokratikus „demokratikus jobboldal” pártjait.Sem a jobbközép, sem a neonácik távolmaradása nem jelentette azonban, hogy ne lett volna jelen a Várban a szélsőjobboldal. És itt kezdődik a komédia. Azok a politikai körök, amelyek a jobbközépnek sokadszor róják fel, hogy nem határolódik el, hogy összekacsint vagy összejátszik a szélsőjobbal, hosszú évek óta szó nélkül tűrik és hallgatásukkal cinkosan gerjesztik a jobbközép nyílt vagy burkolt lefasisztázását. Ha a haladó erők táborában semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy a miniszterelnököt Tudjmanhoz, Meciarhoz, Gömböshöz, Mussolinihez és Hitlerhez hasonlítják, akkor bizony kabaréba illő Hitlertől (Orbántól) elvárni, hogy határolódjon el Le Pentől (Csurkától). Pszichiátriai eset, aminek a lélektan tudorai a megmondhatói. Dr. Popper Péter pszichológus Piti című cikkében (Népszabadság, 1999. április 7.) azt kérdezi: „Vajon miféle belső álláspont készteti egyébként antirasszistaként deklarált nemzetvezetőinket fasiszta tüntetések ismételt engedélyezésére?” Bár a szerző nem nevezi meg azokat, akikre gondol, se a személye, se a cikk megjelenési helye ne tévesszen meg senkit. A „nemzetvezető” szóval jól érthetően utal Szálasi Ferencre, tehát a nyilasokra, az „ismételt” engedélyezés meg a Horn-kormány vétke lehet csak, ami tény, Orbánéknak egyébként is még csak egyetlenegy engedélyezést lehetett felróni, a tavalyit. (Az antirasszizmus pedig inkább tartozik az SZDSZ és az MSZP fegyvertárába.) Vagyis Popper Péter lenyilasozta Horn Gyulát, Kuncze Gábort, Nikolits Istvánt és a többieket. Az elhatárolódás képlete az alábbiak szerint módosul: Szálasiék elvárják Hitleréktől, hogy határolódjanak el Le Pentől...Popper logikája szerint tehát Horn Gyula és Kovács László nyilas nemzetvezetők idén február 13-án részt vettek egy olyan rendezvényen, ahol a nyilasok (hungaristák) ellen, vagyis ellenük is tiltakoztak. Nevezetteket természetesen nem tartom nyilasnak, csak a józan észt megcsúfoló, zsigeri „antifasizmusra” akarom felhívni a figyelmet. Ettől azonban a helyzet komikuma megmarad: Horn Gyula és pártja nemhogy nem érez sem felelősséget, sem lelkifurdalást, amiért az MSZP-SZDSZ-kormány jóvoltából éveken keresztül parádézhattak a neonácik a Várban, de úgy tesznek, mintha mindez meg sem történt volna. Mécs Imre sem a Horn-kormány erkölcsét és politikai hitelét kérdőjelezte meg, hanem a mostaniét, amiért is az hozzájárult a MIÉP frakcióalakításához. Beszédet tartott Tamás Gáspár Miklós is, akit jóslata ellenére még mindig nem lőttek a Dunába, és Tóbiás József, aki jó demokrataként a legitim kormány megbuktatására akart felbujtani civil szervezeteket, de egyikük sem esedezett bűnbocsánatért pártjuk nevében.DemokratajelmezDemokrata elkötelezettségüket mindamellett nem vonhatjuk kétségbe. Minden bizonnyal jelen lesznek azon a demonstráción is, ahol a szociálliberálisok és a demokratikus baloldal vállvetve fog tiltakozni a Rákosi-diktatúrát néphatalomnak és 1956-ot ellenforradalomnak tartó, ráadásul anticionista, Szaddám Huszeinnel és Miloseviccsel jó kapcsolatokat ápoló, szélsőbaloldali Munkáspárt ellen. Szegény Schmuck Andor lesz csak zavarban. Ő most jelenlétével növelte az esemény fénypontját és öntött lelket a nemzetvezetőkbe, de vele együtt tüntetni a Munkáspárt ellen taktikai hiba lenne. Megeshet, hogy a szélsőjobb azzal állna bosszút, hogy szórólapon terjesztené azt a fényképet (Magyar Demokrata, 1999. október 28.), amely Schmuckot az olasz kommunista párt egy gyűlésén ábrázolja. Sapkában, a sapkán önkényuralmi jelképekkel. Vörös csillaggal, sarlóval és kalapáccsal.A szerző politológus